Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Zerdahelyi József: Csalfa

245 —• Minek az neked? Fekete . . . — Megvettem volna akkor is, ha zöld. — Olyan olcsó volt? — Olyan jó. — Jó? Se lába, se háta, nincs ennek semmije se. Még pókos is. — Neki baj. — Goromba paraszt ló. — Nekem úgy is megfelel. — Ilyet még nem hallottam. Nincs párod hozzá. — Egyesben fogom járatni. — Bolondság, sógor, mihent egy ló, mindjárt zsidó. Nem úrnak való ez. — Járhatok én szamárkordélyon is. — Nem tiszta dolog ez. Huncutság van benne. — Lehet. Dél felé kivezette Mihály a Csalfát. Körülnézték az udvaron. Dini sógorral forgott a világ. — Micsoda ló! Még ilyet, hol az ördögbe akadhatott belé a sógor? — Ilyen és hasonló gondolatok piszkálták belül a szíve környékén. Csalfa mintha tudta volna, hogy miről van szó. Mikor megvezette Mihály, olyan trappot vágott, hogy az első lába csak a levegőbe járt, nem is érte a földet. Magasra emelte a fejét, hattyúra hajlott a nyaka. A bőrét vékony erek nyomkodták ki, orrlyukai idegesen remegtek, a szeme alján vékony fehér csík, mint a galamb szárnya. — Nem lehet ezt elbírni, olyan gyönyörűséges szép — morgott az indulat a sógorban. Egy pipadohány a nagy ebéd után meghozta a szavát. — Hogy adnád azt a dögöt? — Nem adom. — Mire az neked? Szentkereszty felemelte a hangját. — Ha soha be nem fogom, ha soha rá nem