Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Zerdahelyi József: Csalfa

241 szobor. Meglátszott benne az egész élete, az aszszony, a ló, a vadászat, a bor, a durva tréfák, — minden. Sok, — sok, soha elég. Vad szenvedélyek, véres verekedések, harag, ordítottak le róla. Nem bírta senki a tekintetét. Ő tudta ezt a legjobban. Használta is. A szeme, a kék szeme most is mélyről nézett ki az emberekre, a sivár tarlókra, a felperzselt mezőségre, a szomjasan egymásba boruló falevelekre és az egész szenvedő és sóhajtozó természetre. Lépésre fogta a lovát. Mosolygott. Olyan nem oda való volt rajta ez a szelíd hangulat. A csikó járt az eszében. A fekete. Harmadnap történt. Itt járt a legelőn. Akkor is olyan kopasz volt az. Akkor is úgy tűzött a nap és akkor is úgy állott a levegő. Egy mozdulás nem volt benne. Sarkantyúba kapta a lovát, végig vágtatott a kiaszott pusztaságon. Jól esett neki a szellő, amit a mozdulatlanságból így erőszakolt ki. Az erdő sarkában vándor cigányokra bukkant. Méregbe jött. — Már megint az én szénámat eszi a lovatok. Az anyátok mindenit! Az asszonynép és a sok göndörhajú purdé egyszerre körülnyüzsögte. Sírtak, jajgattak, könyörögtek. Egy öreg asszony a szopóst mutogatta. Egy másik jósolt, levelet fog kapni. . . Egy cigánylány, szép magas szál, kerek cigányszemével szótlanul belecsodálkozott, odaállt közel, tépett inge szakadásain a fiatalság ingerkedett. Ezerféle érzést, gondolatot, szenvedélyt kelteni az ellenségben, ez a cigányasszony és gyereknép feladata. Ösztönös, akár a vadaknál, az értelemnek kevés köze van hozzá. A férfiak ilyenkor nincsenek sehol. Szentkereszty barnára égett bőre még sötétebbre színesedett, hogy a vére a fejébe szökött. — Hol a vajda?