Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Wimberger Anna: Anya és leánya

23 ingblúz, Miederschoss, — és másnap aztán elment az öregekhez apus és megkérte a kezét . . . Anyus engem meg sem érthet! O soha senkit nem szeretett, csak apát, és mióta apa elesett, azóta úgy élt itt velünk, mint egy apáca. Mama engem romlottnak tartana! . . . Nem tudom, nagy lemondás volt-e neki így élni, legyűrni magában mindent. Ha igen, úgy én azt hiszem, túl nagy energiapazarlás. Nem éri meg. Elhallgattak. Kis ideig csend volt. Ügy látszik, mindketten eltűnődtek. Majd Éva hozzátette : — Nem, Piri, éppen mamának nem tudnék beszélni a dologról. És úgy érzem, fölösleges is. Nem akarok neki alakoskodni, ez olyan rossz érzéssel jár, — de másként se lehet. Hiszen — ezt nevetve mondta — olyan jó fiatalnak lenni! Megint csend volt, aztán hangosan ütött az óra, hetet. — Te, hanem mi majdnem az egész délutánt elkotyogjuk! — mondta Piri, aki úgy látszik a kötelességtudóbb volt. — Jézusom, — ijedezett gyerekesen Éva — vegyük csak át még azt a fizikát. - És lapozgatni, majd tanulni kezdtek. Irén nesztelenül, végtelen óvatossággal lopódzott ki a szobából. Pár percre megállt szobája közepén, lelógó karokkal. A gondolatai olyan zavarosak voltak. Kellett, hogy lehúnyja a szemét. — Istenem, hogyan gondolkodik ez a gyerek! Milyen más szemszögből nézik ezek a világot! Az ablakhoz ment és nekitámasztotta homlokát a hideg ablaküvegnek. — Nem éri meg az energiapazarlást — hallotta mondani a lányát. És Irén látta magát, mintegy tíz év előtt, ebben a szobában. Éjszaka volt s ő álmatlanul feküdt az ágyon és hallgatta a három gyerek pihegését és összekulcsolta a kezét és úgy imádkozott és kérte Istent, mutasson neki utat. Szlovenszkói magyar elbeszélők. 15