Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

T. Zsadányi Mária: A félreértett igazság

227 Péter únottan nyúlt utána és megnyitotta a táska gombját. Duzzadt tarkasággal nevetett vissza Péterre a bankjegyek sokasága. Zöld, kékhasú bankjegyek kínálkoztak Péter felé és Péter úgy bámulta őket, mint a csodát, csak sokára jött meg a szava. — Édesapám, hát ezt hun vette? De már gyorsan járt az esze Péternek, már vigyázó kézzel nyúlt az apja hóna alá és úgy támasztotta az öreget, mint a kényes virágot a karó. — Jöjjön, édesapám, jöjjön a házba . . . Nem éhes? . . . De minek is kérdem? . . . Julcsa, a felesége, ott forgolódott a tornácon. Feléje kiáltott. — Hamar Julcsa, bő szalonnán üss tojást az édesapámnak, de ne sajnáld, válaszd a legszebbet. Az öreg nem értette ezt a régen nélkülözött hangot, de nem is kérdezte, mert hosszú életében mindenféle fordult már véle. Duruzsoló meleg szóval beszéltek ettől fogva hozzá. Üj ruha került a testére a régi kopott helyett. A házra is új zsindely a régi helyett és vásár alkalmával új jószág tért az istállóba. Úgy bántak az öreggel, mint a hímes tojással, de a lelkére kötötték, hogy a táskáról senki emberfiának ne szóljon. Az öreget senki se kérdezte, nem is beszélt. De mégis az egyik nyári délután, ahogy ott ült a körtefa alatt, az újonnan faragott lócán, kakastollas csendőrök lépése szaporázott feléje. Egyenesen feléje. És megálltak előtte. Az öreg állta a nézésüket és helyet mutatott maga mellett. A két csendőr leült és barátságos szóval kérdezgették, de a szavuk mögött ott volt a kíváncsiság fullánkja, mert a faluban, mint a füst, úgy szállt a hír, hogy Nagy Péteréknél valami nincs rendjén. Nagy lett a mód. A városból meg hivatalos irat jött, amelyben elveszett ezreseket kerestek.