Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Cseh műfordítások - Vladislav Vančura: A szent pék elindul

86 a két fiúhoz : »Gyertek velem gyerekek, hisz ti ismertétek a halottat !» Marhoul ott lépkedett mindég a nyomorúltak és kétségbeesettek koporsója mögött, néha csak úgy készületlenül beugrott a menetbe s az egész idő alatt a hóna alatt szorongatta a kötényt. Nem azért kereste fel a temetéseket, hogy kisírja magát, hanem azért, mert ő hasonlatos volt minden emberhez és minden ember kissé hasonlított őreá, sőt azonos volt vele. A sírok felett nyílván fellebben a titkok valami fátyla, de Marhoul nem félt a haláltól. A pusztulás angyalinak tűnt fel előtte. A temetőhöz szép út vezet a folyó partján, kocsma is van rajta. Útban hazafelé néhányan a temetési menetből megállapodtak itt s velük tartott Marhoul is. Elhagyták a halottakat, beszélni kezdtek saját dolgaikról. A kocsma hűvös volt, Marhoul mélyen magába szívta ezt a hűvösséget, mint az álmos ember az éjszakát. Gyöngének érezte magát, a körülötte ülők beszéde mintha távolból szállott volna feléje. A községi gazdaságról volt szó. »A rudas ló«, mondogatta a sekrestyés kapcsos cipőjébe bújt nyugdíjas«, már a tavalyi tél óta köhög, mondtam is a városi gazdának : agyagot és ecetet rakjanak reája, hisz a vak is látja, hogy az állkapocs alatt megdagadtak a mirigyei. Ez a baja, ezt kell gyógyítani«. »Ugyan menjen az ilyen tanácsokkal«, vetette oda az egyik énekes, «jobb kifüstölni az istállót. Ez a városi gazda idevetődött gazember, aki mindent ellop, amihez csak hozzáér. Ló kötő és tolvaj és korhely». Mindez Csízsekre vonatkozott, Csízsekre, a városi gazdára. Marhoul csak úgy a szemöldöke alól pislantott fel, hol az egyikre, hol a másikra, szegény, nem tudta mit szóljon, mindehhez. Elég jól ismerte Csízseket, hogy tudja, ezek csak hazudnak. «Bocsánat urak,« szólt át tétova hangon.