Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Vers - Bányai Kornél

75 A bor, halállal sújtott tájaink tündére, arcunk simító gyönge kéz, mely hajlongó dongabölcsejében mint a Nap és a Föld szerelmének gyümölcse heverész — áldjon meg minket s derítse fényessé napjainkat, legyen a bajból már elég ! Bor és barátság szép tüzeiben úszva vidáman ballagjunk sírjaink felé. Bezzeg voltunk rosszabb üregekben is nemrég, vérben, haldokló vagy halott bajtársaink testébe bújva szinte, árkok, kavernák mélyén, midőn roppant vaszáporral csapott reánk a gyűlölet s mi állig fegyverben is remegve azt lestük csak, hogy kőegünk mikor zuhan arcunkra s alighogy élve, ifjan hazánktól távol ottveszünk. Hadd idézzem Szibériát is, orosz fogságunk földbe ásott barakjait, ahol bűn nélkül is bűnhődnünk kellett, hallgatván egymás jaját, sírását, szitkait. Évekig hevertünk élő halottként s mint a gyilkos, kinek remény többé nem int : mi is rég lemondtunk már arról, hogy viszontláthatjuk drága földünket, véreink. Barátaim, ennyi bajokon, halálon keresztül, meleg borgőzös föld alatt együtt vagyunk mégis s egy szebb jövő ütemére táncoljanak a boros poharak. Igyunk, hadd simogasson virágkezével a bor, ringasson csengő mámorunk, legyen könnyű nekünk a föld, ha benne utoljára találkozunk.