Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Szitnyai Zoltán: Rózsagyökér… liliom

u — Nagysága, nagysága. — Hát azt hiszed még, hogy az Isten megsegít téged ľ... Krasztek, velem van az Isten!... Hiába nézel rám, Marian, mint egy varázsló... Te fogsz meghalni előbb... Te, a fiatal. És csontos ujját Marianra emelte. Az egykedvűen megrázta a vállát. — Mért is ne élne tovább a nagysága? A temető alatti toronyban megcsattant a Klopacska. Fakalapács ütemes tompa esője két zsinegen lógó zsindelyen. Érctelen nesz, a föld mélyébe hívó bányászharangszó, temetések gyászjele, színtelen sikoly, mely visszahull hegyek faláról, átüt a házakon, fülek fölé húzott takarókon áthasít, éjszakai jelszó, mely sötét viskók ajtajából kiszólít s a völgybe szór imbolygó sárgülángú bányászmécseket. Az öregasszony feljebb húzta takaróját. — Énekelj, Péter. Krasztek megköszörülte torkát. Marian felemelte a sárga folyadékkal telt üveget. — Igyon már. Ez békés álmot hoz — Marian, az Istenért ! — suttogta Krasztek. De Marian túlkiáltotta : — Ez jó, ebben rózsagyökér és liliomszirom van. Vaczulikné gyötrődve nézett körül, aztán csontos kezét a pohár után nyújtotta. — Igen, az jó... Rózsagyökér és liliomszirom. Marian az öregasszony szája elé tette a poharat. Krasztek most már hangosan felkiáltott : —- Marian ! — De, Krasztek, hisz ez jó. És Vaczulikné hangos kortyokkal nyelte a keserű levet. Arca eltorzult az undortól, de azért itta tovább, az utolsó cseppig. — Még, még — bíztatta Marian, aztán kegyetlen mosoly, győzelem ült ki az arcán, mikor letette az üres poharat. — Ez jó lesz. — Jó lesz — ismételte halkan Vaczulikné.