Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Szitnyai Zoltán: Rózsagyökér… liliom

34 özvegy Vaczulikné lakott. Az ötödik szoba Krasztek Péteré volt, akit fiatalúrnak hívtak, pedig már ő se volt fiatal. Közel járt az ötvenhez. A rozoga falépcső csaknem egész nap döngött Marian léptei alatt, aki a földszinten lakott s föl-le szaladgált borogatásokkal és epeszínű folyadékokkal, amiket gyökerekből, különféle virágok száradt szirmaiból főzött össze s töredezett szélű poharakba töltögetett. Még éjszaka is felsikoltott a lépcsőház emeleti kis harangja, a Vaczulik-ház szörnyű csendes éjszakáin, ha fehérruhás szellemek vonultak özvegy Vaczulikné szobájába s körülülték ágya szélét. Holdfényes éjszakákon egyre többen és többen, síri hangon huhogva, suttogva körülötte. Ágyáról a lepedőt húzták-vonták, bútorokat ropogtattak s nehéz tölgyfaszekrények oldalát döngették hosszú órákon keresztül. — Gyújts gyertyát, Marian — suttogott az öregaszszony. — Itt vannak megint. Marian papucsai végigcsoszogtak a tágas szobán, egész az éjjeli szekrényig. — No, ne féljen — mondotta gyertyát gyújtva — hiszen itt, itt senki sincsen. Az öregasszony összegémberedve kuporgott a paplan alatt. Csontjához száradt bőre sárga volt, akár a sivatag. A szem üreg mélyén pirosan, elhaló lidércfény lángolt. — Ott, ott — s csontváz keze remegve mutatott a sarokba. Marian meglebbenteti egy függönyt. — Semmi. Az öregasszony lehunyta a szemét. — Elmentek — sóhajtott s fájdalmas, fanyar mosolyban tapadt össze a szája. A Leányvár tornyából lehallatszott az őr kürtjele, amint a negyedórákat és órákat fújta kísérteties lassúsággal. A völgy felől a kohó búgott tompán, távoli kertek alatt eleresztett ebek vonítottak a holdnak s a lombok között a szél sípolt, zúgott, mint a világi kórus orgonája. — Én félek, Marian. — Pedig nincs itten senki... Csak a nagyságának •annak megint rémlátásai.