Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Féja Géza: Az új népiség

202 örökségtől, hogy a népet zárt és erőszakolt „figurákban" szemlélje. Tamásinak viszont arra való a figura, a haris­nyás székelyek s népi alakok tömege, hogy figurális jelen­tőségükön folyton túllépjen. Sokan azt hitték, hogy írásai tele vaunak lírai elemek­kel, erőkkel. Hát : kissé tévedtek, mert Tamási inkább új emberi beszédet készített, mégpedig új világérzés paran­csából. Túlságosan hozzá szoktunk a realizmus-naturaliz­mus nyelvéhez. Méginkább valami szűk, korlátolt polgári idiómához, mely csupán a városi-polgári élet fölötte sekély életéből táplálkozott. Tamásinál viszont nem kevésbbé fon­tos a természet s a világ erőinek állandó közvetlen eleven­sége, mint az emberé s az emberi formáké, intézményeké, szervezeteké. Csak világerők napsütésében-esőjében, ter­mészeterők megbonthatatlan viszonylatában tudja látni ar embert. Az Csmese látásának reinkarnációja ez. Vagy : n földmíves, a paraszt ösztöneinek, ösztönös világérzésének 4 kivirágzása. Természetesen a „Siratnivaló székely" alapján még reánk foghatták volna, hogy mindez jóhiszemű előlegezés, lehetőség : új emberarc, új embersors kivetítése. A máso­dik írás azonban, ami kezembe került tőle, az „Országos góbé" (a „Szűzmárjás királyfi" ősképe) már nem állott meg a csírázás öröménél, hanem merész sudár volt az új néphős felé. A magyar prózát túlságosan megfeküdte a Toldi-hagyomány. Móricz tagadhatatlanul- tovább fejles«­tette, reálisabbá, életesebbé tette, Szabó Dezső pedig elna­gyolta, elszínesítette. De Toldi mindenképen a magyar ha­talomvágy történelmi-szociális tragikuma maradt. Tamási hőse viszont azért indul útnak, hogy „összekösse a magasat a méllyel". E hősalkotás mélyén persze nagy hit él, az, hogy a fölszabaduló népből kirohanó erők, egyéniségek fogják a teljesedés délköre alá vezetni a magyart, az örök forrás és forrongás népét. Az ő néphőséből éppen azért eltűntek Tuři Dani (L. Móricz : ,,Sárarany"-át) robusztus külső méretei s a belső erő, a belső nagyság időtlensége lé­pett helyébe. A nép Tamásinak nem kuriózum, nem is csu­pán szánnivaló, fölemelésre érdemes, de alsóbbrendű élet­anyag, (L. a „polgári" gondolat belletrisztikáját !), hanem a legdúsabb, legegyetemesebb emberréteg. S nem csupán

Next

/
Oldalképek
Tartalom