Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Erdős Renée: Winnyfred

184 I 6 szeme is szokatlanul fényes volt és hosszúkás, rózsás arcán meghatottság látszott. — Madame már hazajött ? — kérdezte és fölfelé jött velem a lépcsőn és mintha összebeszéltünk volna, bejött velem a szobámba. A szobám ablakai a kertre nyíltak, az öröktölgyek sűrűségére, amit a növendékek úgy hívtak : „Les dortoirs des oiseaux", mert ott laktak a madarak. — Nincs ma jó kedve — mondta megint, ahogy arcomba nézett, — rögtön meglátom a szemén, ha valami bántja. Csak nem kapott rossz híreket 1 Letettem a könyvet az asztalra s ő rögtön a kezébe vette és kinyitotta. — Vigyázzon ! — mondtam — szobrok reprodukciói vannak benne ! Rám nézett és mintha bosszús lett volna. — Nos és ľ — Mit gondol, nem láttam még görög szobrokat ? llipokritáknak vagy bornirtaknak néz bennünket ? — Kérem, petite mére, ha úgy tetszik, csak nézze őket végig. Én azt hittem, maguknak, fiataloknak, tilos ilyesmit nézegetni ! — Mi nem vagyunk sem fiatalok, sem öregek — mondta keményen. — Mi szerzetesnők vagyunk és pedagógusok, nem pedig serdülő leányok. És fejét, a bodros fehér főkötővel meghajtva, tovább nézegette a szobrokat. — Szép beszéd volt, amit a főnöknő-anya tartott a leányoknak — mondtam — engem is egészen meghatott. — Igen — mondta kifelé a könyvből, — a mi anyánk mindig szépen beszél. Minden póz nélkül és minden páthosz nélkül. Csak azt mondja, ami a lelkében van és ami igaz. De, persze, ezt nehéz elhinni. — Nem nehéz — mondtam, — egyáltalán nem nehéz. Miért mondja ezt, mére Winnyfred ? — Mert maguk, világiak, azt hiszik, hogy nekünk egy külön dialektikánk van a maguk számára, afféle használati utasítás, amilyen a gyógyszeresdobozokra van nyomtatva s ezt csak előszedjük valahonnan a zsebünkből és ráragasztjuk a különféle alkalmakra. Azt hiszi, nem tudom ? — Én sohasem gondoltam erre — védekeztem, — igazán nem !