Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Zsolt Béla: Hortobágy

154 vel. Fogatlan szájából csámcsogva, dünnyögve szakadozik a hang : „Nyolcvankettőben a barom után jártam, akkor tanultam hegedülni magamtól. Aztán ittmaradtam, azóta itt vagyok". A szó szoros értelmében 1882 óta áll a tornácon, a küszöbön s alázatosan várja, hogy valami muzsikáltató vendég erre téved. Nem, nem a betyár, betyárt sohase látott : „Kis fattyú voltam, mikor a Bogár ímre-nóta kezdődött" — mondja. Megkérdem, ki járt itt, akiről hallotta, hogy híres ember ? „Jókai Mór kegyelmes úr volt itt kilencvenkilencben." — Eleven minisztert látott-e ? — Közelebb hajol hozzám, gyanakodva : „Eddig még nem. De talán az urak azok ?" A dalok, amelyeket játszik, nem hasonlítanak semmihez, amit a városi és falusi ember „magyar nóta"-ként ismer. A magyarosnak tartott csárdástaktus helyett elnyújtott, kántáló, primitív liturgiái motívumokhoz hasonló siránkozás ez : a zene az elkínzott jobbágyszolgalegény nyöszörgése akkor is. ha a versben nincs semmi panaszos. S a szövegben sincs semmi változatosság, színben és hasonlatban olyan siváran költőieden és tárgyilagos, mint maga a sivatag. Leírtam a legjellegzetesebbet : Kiszáradt a tóból a sár, meg a víz, A szegény barom csak a pásztorra néz, istenem, istenem, adj egy kis esőt, A szegény baromnak jó legelőt. S ahogy ez a dal, a többi is csupa efajta, életbevágóan köznapi realitással bíbelődik az őszinteség pongyola közvetlenségével. Asszonyról nem dalolnak, az asszony ugyanúgy nem terem meg itt, mint a búza. A tó, a sár, a barom, a víz — s az ég, amellyel szemben egy kis esőnél nincs nagyobb igényük. Csodát, vagy különösebb kegyet nem várnak tőle. Minden benne van ebben a dalban, ami a Hortobágyból valóság, ami az ittélő embernek élmény. Ezen túl van a világ, amelyből alig látott valamit s ha látott is, nem tudta átélni. Felkászolódtunk, kifizetjük a cehet. Az öregnek pénzt adok, egy óvatlan pillanatban lehajol és kezet csókol. Vörösen a szégyentől parolázni akarok vele, de a gyógyíthatatlan jobbágy nem meri megfogni a kezemet. *