Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Vers - Bodor Aladár

149 nxiaüw Embertől, társtól távol, a pusztán. Bár senki se hallja, senki se látja, Megfakad, mint az árva tücsökszó A szegény legény dala-furulyája. Mint a megvágott ujjnak vércsöppje. Gyöngyözik tisztán, pirosan, búsan. Ahogy a szív a seb piros ajkán Fölküldi magából meleg ritmusban. Pásztortüzeknél s fénytelen éjben Kunyhókba, erdő- s nádas-homályba. Vagy suba alatt dudorászva-rejtve Vérzett, szólt mindig népünk nótája. Mert mindig volt itt seb, aki fakadjon. Vérző, sajgó szív, aki csorduljon, S hajtott a vérünk pezsdülve-apadva, Hajtott nótázni csengőn-halkulón. Szívünkből csorgó meleg, piros vér, Zengő finom vér bennünk a nóta, Fény a szemünkben, tűz a csókunkban, Szárny a lelkűnkön, ég felé bontva. Tanított rá a Tisza—Duna-partunk Hullámverése apadva-dagadva, Búzánk ringása, lovunk sörénye, Lányok ringása, anyánk siralma. Ez a mi nótánk altatott-keltett Szegény bölcsőnkben, anyánk ölében, Ez a mi nótánk kisért játékba Fflzfalovunkon drága vidéken, Vele szálltuk be szülőföldünket Kis fiúk-lányok összefogózva, Hegyet és völgyet, kis patakunkat, ö volt az első barátság csókja.