Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Zerdahelyi József: Pásztorvérrel

229 — Egy hétre is elég. — Elég. Harmadnapra kiöltözött Verem András. Tiszta fehér ruha ragyogott ki a juhász dolmány sújtása közül. Kezébe vette botját, megnézte, jól ül-e a végébe az ólom és elindult. A falut oldalba kerítette a szik, azon állott az akol és belesárgálott az égbe az új zsúpos teteje. Borostásra rágott fű állta a taposást az András csizmája alatt. Az öreg Becskét híres juhász fajta nemzette. Juhász vér lakott benne, tempósan végezte a dolgát. Nem sietett. Ésszel járt a keze, a lába és a kis ujja mozdulása sem volt ok nélkül. Görnyedőre nyomta az idő, őszbe borult a haja, de a tudása az nagy volt neki. Most zsendice főtt vékony tűzön és hogy megrázta az öreg a bográcsot, pára csapott ki belőle és júhszaggal terjengett messze az udvar körül. — Adjon Isten, gazduram; — szólt bele a dologba András. Az öreg odapillantott vagy kettőt, gondolkozott egy keveset, úgy mondta: , — De kinyaltad magad, ebadta. — Idehaza vagyok. — Cifra asszony főztjén. — Hogy mondta? — Hát ahogy igaz. — Hát igaz? — Igaz. Forrott az András vére, de juhász volt ő is, ésszel járt a szava neki is. Megcsendesedett. — Csak köszönni jöttem. — Isten hozott öcsém. — Köszönöm. Hallgattak. Az Öreg vetett a tűzre. — Jó föle van a tejnek. — Van — mondta Becske — csak vékonyan szedem meg, mert jobban veszi tőle magát a malac, ha nem soványítom el egészen. — A mán igaz.