Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Vers és műfordítás - Wimberger Anna

222 Ttifpgeietßeti gqeMtekeHt&ef Sokszor beszélünk arról, hogy jobb, hogy te nem vagy. Az idők oly sötétek, oly komoran árvák, — ki tudná mi vár rád. De néha mégis, csendjén az éjnek valami halkan mondja bennem : minden elmúlik véled ... Nem lesz majd kéz, mely fogja a tiédet s akinek mondanád : íme, lásd ! Ki fogja utánad szeretni a fákat, a koratavaszt, ha már az ágak gyöngyözik a bimbós virágot s alkonyodon oly enyhe a táj, hogy szinte fáj. Ki fogja bámulni a siető felhőket, a tavaszvizeket, az őket tükrözőket, a nyarat, a lángoló világot, a napot, az arany Istent ! Ki a vonuló vadludak százát fenn a magasba' s enyhén behavazva a dombok szelid láncát. Ki bámul majd fel estelen az égre, ha városok felett kigyúl a fények végtelen füzére ? Ki ámul majd el rajtad, Istenem ľ Ki lesz majd ifjú, szép és szívvel betellett, ki áhít j a úgy az édes szerelmet mint rügy a szent napot ? Ki vágyja majd a boldog holnapot, mely felfelé, a fény felé megyen ?