Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Szenes Piroska: Borzaska

iľľ hangosan vert, hogy egymásét is hallottuk és ha lestünk is az ajtó felé, ha most a Borzaska megjelent volna benn, tán menten meghalunk. De a korhadt ajtó be volt téve és a kunyhóban csend volt. — Mi lenne, — kérdezte testvérem, — mi lenne, ha egyszer nem Borzaskát kiáltanánk be, hanem ahogy a nagymama mondta, Ilka ?! ... A szeme csillogott, ahogy elképzelte a veszedelem kihívását. — Nem, ne ! — könyörögtem dideregve és nevetve. Vájjon emlékszik-e még a nevére ? — kérdeztem magamtól. — Vájjon tudná-e, hogy őt szólítják ? Odalopództunk a lyukhoz, ami a kunyhó földbe süppedt falán feketélett. Valamikor tán kürtőlyuk volt, mert a széle még kormos is volt ; kicsit ágaskodni kellett, hogy beláthassunk rajta. De nagyon keveset láttunk. Homály volt odabenn, sötét, nyúlós dohszag. Egy félig betömött ablak világossága rozoga tűzhelyet mutatott meg, előtte alacsony széket. Lassan felbátorkodtunk, hogy semmi sem mozdult ; de csalódtunk is. — Borzaska 1 — szólt be halkan a testvérem és a körmünket szájunkba kapva kacarásztunk. — Borzaska ! — Kiáltsd a nevét ! — suttogtam. Ráhajoltunk a lyukra, féllábunkkal menekülésre készen. — Ilka! Abban a percben megláttuk az öregasszonyt. Az ablak alatt feküdt valami vackon, ősz haja arcán lecsurgott ; szeme csukva pihent, vékony orra mint késpenge meredt előre, süppent szája körül zöld légy dongott. Elugrottunk onnan iszonyodva, mintha valami zord, gyászos hang a kiáltásunkra megfelelt volna. Futottunk, futottunk lélekszakadva, kosárkánk nélkül. — Mi volt ez? — dadogtam, testvéremre nézve. — Aludtáé vagy halott?... Nem tudtuk meg soha. 179