Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Szenes Piroska: Borzaska

175 rem is szótlanul lóbálta a kiskosarat. De odakinn meleg volt és még fényes napsütés, egyszerre szaladni kezdtünk és nevetni. Egészen megkönnyebültünk. Én szerettem volna valamit mondani a nagymamáról ; de nem tudtam kifejezni magamat. öt perc alatt kint voltunk a városból. Az országúton nagy porfelhőben, fáradt karavánban húztak az üres szekerek a falvak felé, rajtuk a felkéredzett gyalognép. Mi a folyóparti ösvényre tértünk, arra hűvösség és csend volt. A Kurtahegy, mint első, ügyetlen mozdulása a távolban kéklő hegyek hullámainak, lankásan emelkedett a Garam fölé. Tetején köves, napsütött bozót tarkállott, mint egy vöröses kutyasörény. Hecserli termett ott, kökény, meg az édes-keserű fekete bodzabogyó. Ha fel akartunk jutni, egyfelől kerített szőllőskert, másfelől egy düledező kunyhó, süppedt présház állta el az utat, az előtt ment fel egy kicsiny, kitaposott ösvény. — Várjunk egy kicsit ! — kértem habozva testvéremet. —• Ejej 1... — mondta ő, mint aki egy csöppet sem fél ; de azért szívesen állt meg. Megálltunk és lassan leódalogtunk a folyópartig. A Garam itt hirtelen fordult, mély partok között, palackzöld színnel. A Nagy Cé-nek hívták ezt a helyet és még a legvakmerőbb suhancok sem mertek fürödni itt, mert mély volt és sodró itt a víz. Idáig volt sebes a Garam, utolsó lódulással amióta kifutott a Tótkapu bércei közül ; ettől fogva lomha alföldi folyó lett. Két kislány ült a Nagy Cé fölött egy kidőlt fűzfán, fűzfavesszőt tartottak kezükben és összíesűgtak, amint megláttak minket. Néztünk rájuk, de senki sem szólt. Az egyik kislány mezítláb volt. Aztán, mert zavarban voltunk, testvérem letört egy fűzfavesszőt és leguggolva megcsapta vele a vizet. Én a pásztorlánykákat lestem arcombahullott hajam alól. Az egyik kislány, akinek cipője is volt, édesgyökeret rágott. Te, — szólt váratlanul a testvéremre, — azt akarod, hogy behúzzon a Zöldruhás ?