Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Sebesi Ernő: Pereg a dob

152 Vitelkot rapportra idézték s akkor esett meg vele évek után először, hogy úgy kelt föl hajnalban, hogy nem is nyúlt a rumhoz. Meglehetősen józanul s feszesen állott haptákban és stramm kiállása némi elnézésre hangolta az egyébként rideg kapitányt. — Utoljára figyelmeztetem — intett neki mutatóujjával. — Azaz, hogy először tetszik figyelmeztetni — javította ki valami merev kedélyességgel a kapitányt Vitelko. Ezt annyi férfias bájjal kockáztatta meg, hogy a kapitánynak önkéntelenül is felderült az arca. — Hát jó lesiz vigyázni — s otthagyta. Vitelko úgy érezte, hogy ebből az első összeütközésből győztesen került ki. Ezt persze meg kellett ünnepelni. Azt az egy napi absztinenciát alaposan meg kellett bofszúlni.. De volt benne annyi zsiványbecsület, hogy aznap nem korcsmázott. Otthon rendezett egy kis dáridót. Az asszonynak erre is csak egy sóhajnyi válasza volt. És a mulatozás hevében ő is leengedte — ha meggyőződése ellenére is — a torkán az áldást. Sőt : ő maga hozta a korcsmából az italt. Azt is egykedvűen vette tudomásul, mikor Zwillingerné a vénasszonyok ingerültségével megmutatta neki a könyvet, ahol az ura adóssága első helyen volt beírva. — Ne tessen félni, szomszédasszony, az örökségből majd erre is futja ... Mindenre ... Erre Zwillingerné borús arcán egy árnyalattal olvadni kezdett az aggódás. — Azt mondja, hogy mindenre ? — Azt, hát ! Vitelko feleségének a szülei után maradt valamije. A hagyatéki tárgyalás megtartása minden pillanatban esedékes volt. S ez most a zsidónéval szemben erősebben a sarkára állította az asszonyt. — Mer, hogy furcsákat locsognak a népek — védekezett a büszkélkedő Vitelkonéval szemben a korcsmárosné. Az felvette a harcot. — Mi az, hogy furcsákat locsognak ? Egy pillanatra meghökkent. De ez csak annji rolt.