Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Palotai Boris: Manci visszatér

119 Tolna be. Hisz máskor fényes barna haja van, olyan fényes, kemény mint a politúros vadgesztenye. — Ne őrjítsen mama! — hadarja Manci hisztérikus sodrással, — úgyis elegem van már magukból, hagyjanak engem békében I Utálom magukat, érti ? Utálom ! — Sír és nevet egyszerre, az asztalt csapkodja vékony ökleivel és feldúlt arcát Imre felé fordítja. — Igenis Lederernél voltam, ma is, tegnap is, tegnapelőtt is. Mit akarsz még tudni ? — Nem voltál ott ! — ellenkezik Imre zilált reménykedéssel és szomjasan vár egy hangra, egy mozdulatra, hogy ne kelljen elhinnie amit hall. De Mancit már nem lehet megállítani, részegesen csapkod Imre tehetetlenségében, érzi milyen menthetetlenül hozzá van láncolva ez a fiú, lázítja, kotorja, fújja parázsló fájdalmát, egészen közel megy hozzá, arca az arcát súrolja s úgy sziszegi a fogai közé : pimasz alak ! Leskelődik utánam ! Pfuj ! Imre kínzottan felnyög. — Szeretlek ... azért ! —- De én nem ! Én nem ! — vinnyog Manci és rázza a fejét örökös tagadásban ... Az öregasszony keze ellódul, valami világvégét érez* a minden mindegy leszámoló gesztusa feszül az inaiban, száraz ujjai görcsösen csapnak Manci felé. Manci elkapja a kezét, csavar egyet rajta, ez a hangtalan, néma tusakodás szörnyűbb minden sikolynál, a csend félelmetesen dagad, az öregasszony úgy érzi mindjárt, ráborul és betemeti. — Mamuskám ! Manci ! — szólal meg végre Imre és könyörögve lefogja a karokat. — Eressz ! Nem hallod ? ! Rögtön eressz el ! Ellöki magától Imre kezeit, összegyömöszölt zsebkendőjével végignyomkodja homlokát. — Első héten megcsaltalak, — mondja most olyan józanul, hogy Imre megtántorodik. — Azzal a bajuszos medikussal, aki ott ült a kávéházban a bal kettes páholyban. A nevét nem is tudom... Az öregasszony siketnémán kiszédül, őrültekháza ez,