Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Rögeszme - Tamás Mihály: Szüreti bál

a vendég, és inni kíván. Vizet nem rendelhet, mert ez már mégsem illenék, rendel hát egyebet, bort, sört, ami jólesik. Fontos, hogy fogyasszon. Sokat beszélt még Braun úr, apróra elmagyarázta az üzem minden csínját-bínját, közben csak úgy véletlenül az asztalhoz intette Adolfot, a főpincért. — Mondja csak, Dolfikám, mi volt tegnap a lózung? Adolf csak úgy mentében, a vállán át válaszolt. — Tizenkettő ... meg még valami. Egy másik asztalhoz is hívták, odasietett, Sutay szeme szélesre tágult. — Tizenkettő? ... Ezer? ... Braun vidáman nevetett. — Persze hogy ezer... hja, ez itt így megy ... persze, azért itt mégis mások a méretek, mint maguknál, Sutay bácsi. Adolf közben visszajött, bizalmasan tette kezét az asztal lapjára, és bizalmasan súgta feléjük. — Gálszécsről voltak bent az urak, egy kis ricsajt rendeztek ... reggelig tartott. A zene hirtelen elhallgatott, a lány a szoba közepén pukedlit csinált, körülnézett a teremben, és meglátta Braun urat. Hozzászaladt és az ölébe ült. — Szerbusz, tátikám! Braun megveregette a lány meztelen hátát. — Eriggv, mutatkozz be szépen az uraknak, lehet, hogy rövidesen már náluk fogsz táncolni. A lány csodálkozó kérdéssel nézett Braun úrra, aztán rándított egyet a vállán, mint akit a dologból semmi se érdekel. Mindegy az neki, hogy hová veti a sorsa, és kinek mutogatja a meztelenségét. Felállt, pukedlit csinált Sutay előtt. — Adél vagyok ... Azután Béluskához fordult. — Adél. Sutay nagy igyekezettel állott fel. —• Sutay vagyok, asztalosmester, azazhogy vendéglős. Béluska csak a fejével biccentett. .334