Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Rögeszme - Tamás Mihály: Szüreti bál

— Bravó, Sutay bácsi, az még így sokkal jobb ... utóvégre a Béluskának kell előbb-utóbb átvenni az üzem vezetését, hogy azután Sutay bácsinak ne legyen egyéb dolga, minthogy üldögéljen és a pénzét számolgassa. Sutay arca szélesre derült. — He ... he .. . hol van az még! De Braun űr erre már nem figyelt, kész munka után őt már a dolgok érzelmi része nem érdekelte. — Tehát holnapután a délutáni gyorssal érkeznek... várni fogom az állomáson ... Sutay még utána nézett, úgy, mint a veszendő gyermek, akit elkapott a víz sodra, és hiába nyújtogatja a kezét a hullámok után, csak kérlelhetetlenül ragadják az egész testét magukkal. A vacsoránál is csak erről volt szó, Braun úrról és a kassai útról, — Mit, hogy pincérlányok táncoljanak nálunk? Sutayné becsületes öreg arcát a harag fehérsége borította el, de ahogy múltak a percek, enyhült az arca keménysége is. — Hiszen ... Istenem ... Vargáné varrodát nyitott, pedig annak ügyvéd az ura, Balogh főtanácsos úr meg ügyvédírnok lett, pedig főtanácsos volt. Sutay bólogatott, és édes kis ravasz mosoly lepte el az arcát, mert ő akkor már arra gondolt, amit Braun úr sugdosott a fülébe, hogy ami bor nyolc korona, ott, a hátulsó kis teremben negyven korona is lehet... A férfiember bolond, és megvadul, ha fehér húst lát, nem nézi a pénzt. Feltéve, ha van neki. Béluskára nézett, Béluska egy csontról rágta le a húst. Kint a teremben nem volt vendég, csak a gyönge villanykörte égett, nyugodtan foglalkozott a csonton maradt kevés hússal. Béluskát nem kellett biztatni, ő már első szóra lelkesedett az ügyért. — Holnap megyünk Kassára? — Nem, csak holnapután. Sutay fekete ruháját vette fel, Béluska a rendes utcait, Sutayné kikísérte őket az állomásra, még peronjegyet is vett, és a sínek mellől integetett a vonat után még akkor is, mikor az már messze túljutott a Csizaj-erdőn. .332