Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Lósorozás Gádoroson - Darkó István: Szloveszkói vásár

Jóska nagyot vidult azon, hogy mekkorát nevet a gácsi ember. Rábizonyította: — Azt ne is, apám. Az nagyon kemény ... — Beletörne a fogacskám, mi? Megakadna gigámon. Hej? Azt mondjad? — Azt, azt, keresztapám! Olyan az, mint a lóhús... Kóstolta már? A gácsi ember ettől elfintorodott. Letette a kést, nagy, kék zsebkendőbe köhögött. — Egyszer kóstoltam, de azt ne is beszélgessünk. Jóska szemmel szaladta körbe a vendéglőt. Már néhány ember újonnan is begyülekezett, és csendesen eszegetett és iszogatott a csíkos, piros abroszok felett. Jóska jobb keze és a pohara egyszeribe úgy kezdett viselkedni, mint az új házasok. Egymásba kapaszkodtak, a száját pedig hálószobájuknak nézték. Mindegyre csak odafelé igyekeztek. Ahogy a lóhús elemlegetődött, ettől elfacsarta valami a szívét. A Göncöl! Ma délben ennek a behemót, vörös, jó belű gácsinak adta el. Azért kellett behajtania, mert holnap reggelre árverés van kitűzve odahaza. A bank tűzette ki, ha nem fizet. Most már fizet, itt van a sóhajtásos pénz a kisgúnyája belső lapítójában. A szájába löttyintett egy egész pohár bort, és egy kortyra lenyelte. — Hol van a Göncöl? Itt van-e a szín alatt? A gácsi ember másfelé néző szemmel bámult: — Miféle Göncöl? — Hát, amit ma vett tőlem ... A csődör. A gácsi ember elhúzta a húsos száját: — Az? Hisz akarok mondani, megveszem magától, viszek magam után féken, nohogy kötélféken magam után, ráalkuszik német ember... Sokat alkud, mindig csak alkud ... Hogy mennyit hepciáskodik ott velem!... — Jó estét — állt meg egy sovány, magas ember az asztaluk mellett. — Mit csinál, Kavecsány úr? A gácsi ember felkiáltott: — No lássa, ennek továbbadtam a maga csődört! A magas, sovány meghajolt: .169