Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Áll a bál

Tutyu dühösen ugrott fel: — Hová a fészkes fenébe mennénk? Itt maradunk végig. Mindig. — Hogy érted azt, hogy mindig? — Ezentúl... Hanem ide hallgassatok, de jól hallgassatok ide. A háborút viselt fiatalok kértek minket arra, hogy rendezzük meg nekik ezt az alkalmat. Merthogy itt ők nem tudnak elhelyezkedni, hogy ők egy évig vártak, de hogy tovább már mit várjanak, hogy ők mennek világnak állást vállalni. Direkt küldöttségbe jöttek hozzám. S most röhögnöm kell! ... Leborult az asztalra és úgy nevetett. Elfogta a köhögés, a szemét törülgette. Megmarkolta a rendőrkapitány karját. — Azon nevetek, kérlek átosan, hogy ezek az ifjak úgy jöttek hozzám, hogy no, Tutyu, rendezz nekünk még egy bálát, jót akarunk mulatni. Azt vártam, hogy reggel fele kibújnak a hámjukból, a ibőrborítékjukból. És most, ha körülnézek, alig látok néhányat közülük. Hazamentek lefeküdni. — Holnap elutaznak — szólalt meg Sándor. — Nem nagyon értelek téged, Tutyikám — mondta mentegetőzve a kapitány —, de bizonyos dolgokba bele kell nyugodnotok. Tutyu egyenes tenyérrel belehasított a levegőbe, s evvel elvágta .a beszélgetést. Felállt és kifelé indult: — Gyertek velem, kint talán még mondhatok valamit. Átmentek a sötét, kihűlt nagytermen, a pódiumon, az erkélyre nyíló szárnyas ajtón. A hóba borult piactér alattuk apró hangokkal és bátortalan fényekkel ébredezett. A tömzsi templomtorony faerkélyén bárányfürtös bundában, lámpással a kezében sétált az őr, s az óra számlapjára világított. üt perc hiányzott a hat órához. Tutyu rekedt hangon elmélkedett: — Néhányszor álltam már itt, bálok után. Ide, az erkélyre jártunk ki, ahogy akkor mondtuk: levegőt inni. A tisztek egyszer délig ültek itt, asztalt hozattunk ki, a hó zuhogott, hóemberek ültek akkor az erkélyen. Érdekes, hogy nem is sajnálkozom ... Most megint itt állok. Egyszer, a háború 98