Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Mese a szomorú repülőgépről - Darkó István: Vakok

íze van, mint... mint... nincs ilyen íze semminek, ilyen jó íz... Én tudom, én szakács vagyok! Hangosan nevettek mindnyájan. — Sándor, ne hebegj! — szólt rá az, aki az erdőt emlegette —, hogy lenne íze a napnak?! . .. Egyszerűen süt a nap, és ez jó .. . mert abban a ronda Váci utcában hideg vót, mint a koporsóban télen! A negyedik, eddig a legszótlanabb, csendesen jegyezte meg: — Irma kisasszony mondta, hogy kískabátban menjünk! .... így nézve teljesen igaza volt! ... Megfogják egymás karját. Nevető arcuk kigömbölyödött, a fekete szemüvegeket fehéren ölelő húsuk örvendő ráncokat szántott a feszülő bőrükön. Különös, borzongató, elkomolyító látvány volt a szemek nélkül nevető arcuk. A dermedt mosoly a világtalan arcon olyan, mint derült, de csillagtalan égbolt: igaz, de csók nélküli szerelem. A sarki ember hangja a fülükbe rikkantott: — Uujsoágóóót tesseéék! A vakok hirtelen fordultak a hang felé. Az erdész pénzt vett elő. — Adjon, kolléga úr, egy újságot! ... Mit szól a naphoz, kolléga űr? ... Reméljük, hogy ugyanolyan szép tavaszunk lesz, mint amilyen hideg telünk volt... ugye, kolléga úr?! Elvette az újságot az embertől. Az újságvevés csak merő szimpátiából történt, a mi embereink a hangján érezték meg az egy sorsot, a „kollégát" a hangjáról mindjárt meg lehet ismerni. Az újságos ember is vak volt, s ezért érdemelte ki a „kolléga" címzést. így az erdész újságvásárlása csak egy mélyen gyökeredző szolidaritásérzés kinyilvánítása volt, jóllehet az újságos valószínűleg egész mindennapinak tartotta a napsütést, mert a kérdésekre semmit sem válaszolt. A mieink gyorsan mentek tovább, csak az erdész szólott még magyarázóan: — Majd este a Galagó kisfiú olvas belőle! Ezutár. nem esett több szó köztük. Peregve történt a többi, mint apró hógomoly, ha megindul a hegyen, és rettentő lavina morzsoló tömegével zúdul a völgybe. Vagy mint 402