Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Mese a szomorú repülőgépről - Darkó István: Vakok

maga bármilyen nevű, bárhogyan keresztelt... férfiember ... te Férfi?!! Az öt vak karonfogva ballagott a jéghideg Váci utcán. Itt még a télutó fagyos sikátorokéhoz hasonló lehelete ülte meg a levegőt; a föld burkolatai nedvesen dideregtek. Alig volt egy-két lélek a téli ugyanilyen óráknak ebben a kavargó és most elhagyott Bábelében. A Duna-parton sütkérezett mindenki. Fázósan bújt egymáshoz az öt vak katona. Szürke, elég rendes katonaruhájukhoz színes pamutszálak voltak odatapadva. Bizonyosan valamilyen hímző- vagy szőnyegszövő műhelyből jöttek ilyenkor, déli tizenkettőkor. Fejükön régimódi, rózsátlan katonasapka, oldalán mindeniknek rézből való R betű, megjelölve az imbolyogva lépő embereket, mint valami ismeretlen célú, nem tudni, mire figyelmeztető bélyeg. A középsőnek a lába nyikorogva zörrent, biztosan gépből való láb volt, de egyszerre, mind az öten nagyon katonásan, tökéletesen biztosan léptettek, valószínűleg valami ebédlőhely felé. Kettőnek a keze kampósbotot szorongatott, de a tapogatózó, földet verdeső mozdulatok helyett két kézzel fogták maguk előtt. Szinte magasra tartották, mint valami fáklyát. Épen maradt érzéküknek ezt az igazi fáklyáját most játékosan, eloltva vitték. Begörbített karjukba kétfelől belekapaszkodott a szomszédjuk. Izgatott pír lepte el mind az ötük arcát. Kiskabátban, felöltő nélkül indultak el, mert valaki tavaszi melegről beszélhetett nekik, s most a havas és boldogan meggyászolt februári időnél telebb telet kellett tapasztalniuk. Bár lehet, hogy egyéb is megvacogtatta a fogukat. Az egyik magyarázva beszélt, nagyon halkan, mint vakok egymás között: — Ha még egyszer azt mondja Berger úr, azt meri mondani, hogy az árak mennek lefelé, én ki vagyok lépve az üzletből... Megint bérlevonást akar eszközölni a mi bőrünkre! Ö régen is mesterember, városi lakó lehetett. Á hangján és a különös ügyességgel egyberagasztott szavain volt ez 400