Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Egy nemzedék sodródni kezd - Egri Viktor: Szüret

tünk csillagok milliárdjai reszketnek az égen, tág és nagy a világ, tele titokzatos zengéssel és elpihenő csenddel, szépséggel. S különös varázsa van ennek a csendnek, bűvölő ereje, furcsa mód egyszerre altat, és élessé teszi a hallást. — Meglásd, micsoda zenebona lesz itt maholnap! — mondja Kálmán. — Csoda, ha hírmondó marad belőlünk... Nem szeretem az ilyen álmosító csöndeket. Kálmán a tapasztaltabb, megütődve figyelek fel. Belém vág a gondolat, hogy bizony itt rothadhatunk a levelek alatt, és már rángatom a fejemet, amint golyó zizeg fölöttünk. A távol sötétjét sustorgó tűzkardok szelik át, és mély, jajongó dörejtől visszhangzik a völgy. Aztán újra csend lesz, mélységes csend. Kálmán hangja panaszos és komor, mintha nem is hozzám szólna, csak a gondolatait mormolná maga elé. — Tudod, mi az, négy offenzíván átvergődni baj nélkül? ... Mindig úgy éreztem, a sors kegyelme újból megajándékozott ... Meddig még? Mindennek van határa! Egyszer megszűnik ez a szerencse ... Mert innen senki sem szabadul... Te sem! Majd megtudod!... Igen, ez a borzasztó, hogy minden olyan reménytelen... Innen nem szabadulhatsz, el kell pusztulnod! ... Az is elpusztul, aki ma hazamegy. Új arcot itt sohase látsz. Elmégy szabadságra, kapsz egy kis pihenőt, de vissza kell jönnöd. És visszajönni még rettenetesebb! Még komorabb lett, s már mintha konok haraggal szólna, de ez a iharag személytelen maradt, senkit sem támadott: egy félelmektől gyötört, tehetetlen ember vergődik így. — Az ember elpatkol, és minden elsimul... — mondta végül. Kezdtem sejteni levertsége okát. — Rossz hírt kaptál hazulról? Kálmán elhárító mozdulattal intett és hallgatott. Csak nagy sokára szólalt meg újra: — Nézd, milyen fényesek a csillagok. Otthon is szerettem a csillagokat nézni. Titokzatos, idegen világok... 37