Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

A költő anyja - Jarnó József: A száműzött

aludták álmukat. A dómtemplom tornya büszkén emelte a keresztjét a város fölé, mintha át akarna mutatni vele a hegyeken és határokon túlra, abba a furcsa országba, ahol már reszketni kezdtek a papok, az urak és a keresztek. A pap kezébe vette — sokadszor már alkonyulat óta — a papírlapot, és újra olvasni kezdte az ideges kézzel papírra vetett sorokat, melyeket tegnap írt Batsányi János, a fiatalember, aki szemben ült vele. „— Nemzetek, országok! kik rut keleptzében Nyögtök a' rabságnak kínos kötelében, 'S gyászos koporsóba döntő vas-igátok' Nyakatokról eddig le nem rázhattátok; Ti is, kiknek vérét a Természet kéri, Hiv jobbágyitoknak felszentelt hóhéri! Jertek, 's hogy sorsotok' előre nézzétek, Vigyázó szemetek' Párisra vessétek!" ... Nyikorgó zörejekkel ébredezett a város. Parasztszekerek döcögtek a rossz kövezeten: gyümölccsel, zöldséggel, baromfival jöttek, s az ébredező város úgy nyelte el őket, mint valami inegéhült torok. S a szekerek után, mintha őt is a girhes lovak húznák rossz lábaikkal, megérkezett a fény is, a hajnal. Zsíros bajuszú, díszes dolmányú úr dübörgött végig dühös lépésekkel a hivatalos szobában: báró Vécsey Miklós, a kamarai adminisztrátor. Az alázatos hátú hivatalnok, aki ott állt a szoba közepén, nem győzött eleget bólogatni a dühös szavakra, melyek időnként bő patakokban ömlöttek a hatalmas úr ajkai közül. — Ebadta fickó! Átkozott paraszt! A hajlongó hivatalnok nagy buzgalommal állítgatta össze a fejében a mondatokat, melyekkel illően kapcsolódhatna bele a nagyúr dühkitöréseibe. — Engem mer párbajra hívni ez a szemtelen jobbágyfi! m