Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Rögeszme - Tamás Mihály: Szüreti bál

— Kíván valamit, Lökösy úr? Vagy Velős úr? Velős úr bizalmasan hajolt a Sutay füléhez. — Tetszik tudni, ez a megnyitás igen jól jött egy kis kiruccanás irányában ... már mint az asszonyt illetőleg ... ennélfogva ma mi itt is vacsorázunk. Sutay rábólintott. — Persze ... — Van már vacsora? — Megnézem, kérem, Velős úr, már biztosan lesz. Orgován megpityegtette a húrokat, azután szép komótosan tette a vonót rájuk. Altató bús magyar nótával kezdte halkan, csodálatosan finoman, és a hangok enyhe páraként szóródtak széjjel a Liget falombjai között. A konyhaajtó megnyílt, és sült húsok édes illata keveredett a hangok párázatával. Béluska állt meg Lökösyék asztala mellett. — Vacsorázni parancsolnak az urak? Hideg és kimért volt a Béluska hangja, mint egy igazi pincéré, Velős éppen kortyintani akart a poharából, de a pohár félúton megállt a szája előtt. — Igen, kérem, vacsorázni parancsolunk... és a dög essen beléd, Béluskám, ha te itt minket urazol... Mi az, tán úgy felvitte az Isten a dolgod, hogy csak úgy urazni mersz minket egyszerre? Béluska arca kedves mosolyra derült, a megnyitás óta talán először, mert jólesett neki látni, hogy számára marad minden a régiben. A többi asztalnál is vacsorázni akartak, az üzem egyszerre mozgalmas lett, Béluska alig győzte hordani a tányérokat, néha már az öreg Sutay segítgetni kezdett neki. A bornál kiváltképpen, mert az üveg nyakát mégis egyszerűbb volt megfogni, mint a tányért. A tányértól igen félt, hogy elejti. A bejárat felől autó fénye villant, és ahogy befordulóban a fényszóró elérte az asztalokat, Sutay izgatottan nézett belé. — Ejnye, vajon ez ki lehet? Az autó megállt az asztalok közelében. Ismeretlen urak szálltak ki belőle, hárman is, a sofőrt kint hagyták az .327