Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Egy nemzedék sodródni kezd - Drakó István: A legnagyobb úr

— Igaza van! — súgta vissza az asztalosnak. — Én sem bírom már!... Mindjárt ideér!... A meleg étel hiányát érzem! Megtapogatta a gyomrát. Szédülés fogta el. Rossz szeme előtt boszorkányos körök táncoltak a levegőben. Ügy érezte, hogy egész fizikuma összeroppan. Szigorlatai előtti éjszakákon egy-egy pillanatig, reggel felé érzett ilyen vad kimerültséget. Akkor feketekávéval hozta helyre magát. Most táncoló gyomorfalakkal, szétkínzott fejjel, tehetetlenül kellett itt állnia a közelgő borzalom előtt. Váratlanul térdelt le a sínre. A kezét végighúzta a homlokán. Az arcával megbánást, bűnbánatot akart jelezni. Érdekes, most meg a hallóérzékek kettős szerepét kell tapasztalnom... Behunyt szemmel is világosan látta, hogy mi történik mellette. Az asztalos tiszta, érzelmes hangját hallotta. A szőke fiatalember kilépett a sorból, és egy toporzékoló ember előtt állott meg: — Nem lehet tovább bírni, kapitány űr! Egymás fején ülünk, s a leplombált kocsiban olyan rettenetes büdösség van már, mint egy disznóólban... Hogyan lehetnénk még tiszták is?! Tessék 'enni adatni!!! Az üvöltés elborított mindent. Az asztalos feljajdult és eltűnt mellőle. Most elszántan állott fel a sínről. Rajtad a sor! — biztatta meg magát, és belenézett a tajtékzó szempárba. — Az asztalosnak igaza van, kapitány űr! Az a büntetés képtelenség! A szemek hátrafordultak, csak a fehérjük csillogott hófehéren rá. Jajj, mit tettem! — rémült meg és egyet lépett hátra. A sínben megbotlott, és leült a földre. Ráeszmélt, hogy milyen szánalomra méltó, férfiatlan figura ebben a pillanatban. Gyorsan tápászkodott fel. Megint előrelépett, és felemelte a fejét: — Lelkileg bármilyen megaláztatások érhetik az embert. Ez az élet! Minél többet tud elviselni belőlük, annál inkább 30