Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Egy nemzedék sodródni kezd - Drakó István: A legnagyobb úr

— Istenem, hol lehetünk? ... Csak visznek!... Még azt 'se tudjuk, hogy hová?!... — mondotta siránkozva az asztalos. — Afrikába, komám! Én se kérdeztem, mikor a kását megláttam a koma fejében, hogy hová visznek! ... Mégis megtudtam a végin! A tanárjelölt most egy meleg, téli vacsorára gondolt. A fásládán kuporgott a kályha mellett, és édesanyja hófehér, habos kása fölé csokoládét reszelt. — Hát ide adja-e vagy nem? — tolta a kérdést valaki az arcába. — Nem adom! — kiáltotta, és védekezve sújtott maga elé... Hehehe! Jó mulatást, Ferike! —• nevettek rá bolond gúnnyal egyetlen durva hangba gyűjtött emlékei. Jolánt szívesen látná édesanyám is feleségemnek... — mondotta a gondolkozó értelme. De akkor innen szabadulnom kell! Nagyot csapott a torka után nyúló kézre. Kidolgozott, kemény marok, fogta át az arcát, és reszelve szántotta végig. Teljes erejével kapálózott, ütött, harapott a melléje tolongó alakok felé. 2 A vonat, mint haldokló ember, még néhányat vonaglott, aztán kinyújtózva feküdt el. Az ajtó csikorogva gördült félre, nedves pára ömlött közéjük. Meglepődve engedték el egymást. — Kifelé! — szakadt egy hang jól ismert, hideg zuhanya rájuk. — Kifelé, disznók! Kimászott a többiek után. A köpenyét is magával vitte, de bénán tartotta a karján. Visszakergették vele. A mériges arc végigtáncolt a bizonytalan sor előtt. A tanárjelölt a sor végén állott, s most óvatosan hajolt kifelé. Hogy mozognak! — rémült meg, és lenyomta a lábát, hogy ne táncoljon. 28