Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Lósorozás Gádoroson - Szombathy Viktor: Keszeg András egyedül maradt

— Szégyelljetek magatokat — mondta fojtott hangon az őrnagyorvos —, egy ilyen nagybeteg van itt, s ti így ordítotok! Malac banda! Pillanat alatt helyére takarodott mindenki. Ügy meghúzta magát, mint a sün a pincében. Az őrnagy dühösen nézegetett maga körül, alighanem raportot is rendelt volna, ha mellette egy különös látogató nem lépett volna be a terembe, aki félve vette le a kalapját, s intett maga mögé a folyosóra. Bajuszos, ősz fejű, csizmás ember volt. Kisalföldi magyar. Keszeg András apja. Nem is lehetett más. És Keszeg András mögött egy leány, parasztlány. Ismerősök ezek az arcok, száz és száz terem ilyen a falun, piros muskátlis ablakok előtt sétálnak ilyen lányok vasárnaponként összefogódzva, és énekelnek vékony hangon. Ilyen ráncos arcú, csizmás, kerek fejű magyar is százszámra ül vasárnap délután a ház előtti padkákon, odalent, a Duna partján, a Vág mellett vagy a Hernád völgyében. — Aggyonisten! — köszönt Keszeg András, és tétován nézett körül. Mindezáltal nem volt idegen neki az ilyen helyiség, háború alatt kétszer feküdt sebével a hadispitálokban. Pianem a lány annál riadtabb volt. Érezte, hogy titokban minden szem rámered. — Andris! — hajolt az idősebb Keszeg a fia ágya fölé. — Idesapám, eljött? A keze ott kaszált Keszeg Andrisnak az apja arca felé. Megsimogatták egymást. Keszeg András zsebkendőt vett elő, s félrehajolt. — Nagyon kiabálnak... — mondta halkan Andris bevezetőül. Az apja nem mert szólni semmit. Ismerte a katonafajtát. Valamikor ő is így ordítozott. — Ilon is itt van — tolta most közelebb a lányt az öreg Keszeg. Ilon vérvörösen állt az ágy mellé. Ott állott mozdulatlanul, és egy szót sem bírt kinyögni. Aztán lassan nyújtotta ki a kezét, s megfogta Andris vékony ujjait. — Ilon — próbált felülni Andris, hogy közelebb jusson .212