Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Áll a bál

feléjük. Paraszt kocsisa a kocsijáról még mindig gyümölcsös kosarakat cipelt a bódéba. — Szervusz, Sándorka — hadonászott jelentőségteljesen Tutyu —, ajd nekem egy kiló elsőrendű almát. Masánszkit. — Parancsoljon, uraságod — mosolygott különös arccal Sándor. A tenyerét nyújtotta: — Hat korona az ára. — Eredeti — lelkendezett a bárónő —, nekem is adjon két kilót, Sándor gazda. így játszadoztak egy darabig. Tutyu víg képpel harapta az almát és vizsgálódva arrább állt. — Na, most mindnyájan elláttuk magunkat Sándor almájával, gyerünk vissza a terembe, és igyuk meg az árát — mondta egy szőke, magas lány, a bárónő unokahúga. — A vicc jó volt, Sándorka, gyere — lépett elő Tutyu. — Nem megyek, Tutyu. Itt maradok. Végérvényesen itt maradok. A vicc csak ezekben a reggeli percekben, a mai bál után szolgálhatott szórakozási célt, de ahogy ti innen elmentek, egészen komoly és kézzelfogható valósággá válik. — Ne bolondozz, hogy gondolod ezt? — csodálkozott Tutyu. — Lebilincselő — mondta a bárónő is —, miképpen gondolja ezt, Sándor? A mi állásunkban ... — Megint valami extravagancia — magyarázta Drágóczy Irénke. Sándor kilépett a bódéból, és kopott, sáros huszárbekecsében, amely alól komikusan bújt ki frakkjának betűrt •két szárnya, megállt az űri társaság előtt. Tutyu valahonnan kopott báránybőr süveget kerített, s a Sándor fejébe nyomta. Nem tiltakozott ellene. — Úgy van, én ezt a fejemen is hagyom. Értsétek meg, engem ezentúl itt fogtok látni nap mint nap ebben a bódéban. Más választásom nincs. Vagy megyek el a többiekkel, vagy ide beállok. Beismerem, kissé színpadiasan rendeztem meg a dolgot, hogy éppen ma reggel kezdek hozzá. Van egy kis színészi hajlandóság bennem... Minek áltassam magamat. A hivatalból ugyanúgy kicsöppentem, mint ti. Elmenni nem akarok, itt maradni nehéz, de ezt akarom, 101