Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Krammer Jenő: A szlovenszkói magyar irodalom - lélektani szemszögből

egyikével, annyi nem működő, nagyszerű programmal nekiindult mozgalmunk, szervezetünk van, azaz lélektani nyelven szólva, annyi szellemi sikertelenség, megfeneklés ért, hogy szinte már hallatlan, elképesztő merészség, ha valaki itt szellemi kezdeményezésre gondol. Az ördögkörből egyetlen kivezető út van, az tudniillik, ha az ember áttöri. Ilyen átütő tettnek számítana, ha a szlovenszkói magyar irodalom valóban szárnyra kapna. Mert egyelőre még indokolt a vita, vajon egyáltalában létezik-e. Persze létezésének ezt a kérdéses voltát helyesen kell értelmeznünk. Tagadhatatlanul jelennek meg könyvek, vannak írók és költők, van olvasóközönség, megvannak tehát azok a tényezők, amelyek az irodalmat jelentik. De ez még csak azt jelenti, hogy Szlovenszkón van magyar irodalom. Hogy azonban a szlovenszkói magyar jelző többet jelent-e, mint a megjelenési hely egyszerű feltüntetését, tehát, hogy van-e mélyebb értelme ez esetben a szlovenszkói magyar névnek, vajon jellegzetes, sajátos szellemi tüneményt jelöl-e, ez a kérdés lényege. Világirodalmi szemszögből a szlovenszkói magyar jelző mögött mindenekelőtt valami regionális jelleget keresnénk. A modern irodalmi kutatás sokat foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a tájélmény miképpen nyilatkozik meg az irodalomban, és ismeretes, hogy az újabb idők költői és regényírói között akadnak sokan, akik műveikkel egy-egy táj, földrajzi egység keretében élő nép lelkületét fejezik ki. Persze a földrajzi helymegjelölés nem mindig azonos a tájfogalommal, s így helytelen regionalizmuson csak táj által színezett irodalmat vagy művészetet érteni. Lehet egy-egy néprész, sajátságos nyelvcsoport a regionális irodalom létrehozója. Itt van a svájci példa: a svájci német, valamint francia (romand) irodalom nem pusztán tájegységet fejez ki, hanem sajátos nyelvi különbséget a nagy német, illetőleg francia nemzet egységében. Igen tanulságosak ebben a tekintetben a modern francia irodalom néhány jelesének mindig újból és újból kifejezésre jutó ingadozásai az iskolában tanult „helyes" nyelv és a szülőföldjük zamatos, gyökeres nyelvezete között. S ha a döntés mindig az irodalmi nyelv mellett történik is, a zamatos tájszólás képei, lendülete jellemzően színezik mindenkorra az illető író stílusát, nyelvezetét. André Chamson, Jean Giono ismételten rámutatnak arra, mennyi erőt, mennyi színt és örömöt nyújtott nekik szülőföldjük, a táj és népe. C. F. Ramuz hitvallásának tengelye, hogy az ember 91