Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Krammer Jenő: A szlovenszkói magyar irodalom - lélektani szemszögből

amint távolodik tényleges működésük idejétől, fölfedezi, megbecsüli és mint termékenyen ható kultúremléket értékeli. Közhelyként hangzik talán az a megállapításunk, hogy a fölnövekedő fiú megérti és megbecsüli az apját, a diák tanárát és az iskolát, az ember gyerek- és ifjúkorának minden nevelő intézményét, amennyiben azok persze nem voltak patologikus elhajlásúak. Gyarlóságaikat, tökéletlenségeiket, esetleges fogyatékosságaikat mindjobban elhomályosítja az idő, ezzel szemben értékadó, nevelő erejük annál szebben kidomborodik, megnő és fokozottan hat, érvényesül. A tíz-, húsz-, harminc-, negyven-, sőt ötvenéves találkozókra összegyűlő régi diákok mindig nagyobb szeretettel lépik át az alma mater küszöbét, s emlékeznek mindarra a szépre és jóra, amiben ott részesültek. Nos, Szlovenszkón él egy generáció, amelynek nincs meg az alma matera, amely elvesztette a múltját. Szenteltünk-e már kellő figyelmet ennek a lelki jelenségnek, amely a javakorabeli szlovenszkói szellemi munkásoknak úgyszólván általános jellemzője? Azok a szellemi erők, nevelő tényezők, amelyek ennek a nemzedéknek formálói voltak, ma már nem léteznek vagy hozzáférhetetlenek, helyesebben lezáródott az út feléjük. Talán érzelgésnek, hiú romantikának minősíti valaki, de azért mégis lélektani tény, hogy a föntebb említett szellemi múlt egyszersmind termőtalaj is, amelyből állandóan táplálkozik, amelyhez vissza-visszatér az alkotó ember. Van Szlovenszkón egy generáció, amelynek nincs hová visszatérnie. Visszatérhet a lélek mélyén ott szunnyadó emlékképekhez, de az öt érzék nyújtotta élményvilághoz kötött embernek nem elég az emlékkép. Puszta, merő képzeletnek tartja, s ha egy ideig meg is van a lelkiereje hozzá, hogy felidézze, megelevenítse, lassanként belefárad, elfásul, s ürességet érez maga körül. Az említett szlovenszkói magyar nemzedéknek férfikora küszöbén, derekán vagy vége felé hirtelen egész új utakra kellett lépnie, át kellett állítani lelkivilágát, s ha az bámulatos életrevalóság, életerő folytán sok esetben sikerült is, arra mégsem volt már elég lendület, hogy ne csak élet, hanem alkotó, továbblendülő és rendszeresen kiépülő kultúrélet fakadjon nyomában. Ez az idősebb szlovenszkói magyar nemzedék lelkében megnyilatkozó leggyakoribb gátlás. A fiatalabb generáció, amely az új helyzetben nőtt fel, s amelynek életterve szlovenszkói keretekre mérten alakul ki, másfajta gátlásokkal küszködik. Részben elégtelenek azok a kultúrhatások, amelyek 89