Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Komlós Aladár: Magyar költészet Szlovenszkón

szenvedetten — nem is, mint egy pap, hanem mint egy újságíró. Mécs László igen tehetséges ember. De még sok szenvedésre van szüksége. Hogy megtanulja megvetni a rutinját és alázatosan várni a lélek hallgatag mélyeiről elővajúdó szót (a szót, amely körül elmondhatatlanságok titkai remegnek). Márai Sándor — ha önkritikája miatt kisebb vehemenciával is — nagyobb élethátterü és érettebb versekben fejez ki egy, a Mécsével rokon világnézetet. Mind a ketten embert keresnek, tisztább embert, mind a kettő állandó és eleven sajgással keresi az ember kozmikus helyének a megállapítását, mind a kettőnek maró szavai vannak a mai rothadásról. De Márai Sándor önmagában is megtalálta a rothadást és az embertelenséget, ezért az ő vágyódása a fiatalság és a jóság után fájóan átélt, a Mécsé inkább csak dekoratív és csengő kéjelgés a jó ember elképzelésében. Márai néha a blazírtan világfájdalmas, sőt nihilistán kiábrándult arcát mutatja, máskor aztán annál keserűbben tör elő naiv jajszava a romlatlanság után. A civilizációról éppúgy gondolkodik, mint Rousseau: bepiszkoltnak és megsebzettnek érzi magát általa, s szeretne tiszta lenni, mint egy vadember, vagy egy kalandor. De sokkal jobban elrothadt az akaratereje, és sokkal mélyebben összenőtt már az éjjeli lokálok és a luxus világával, semhogy ki tudná tépni magát a modern civilizációból, ahol újságcikkeket kell írnia az embernek, hogy megélhessen. Csak állandóan érzi az ellentétet a modern kapitalista társadalom bonyolult, szennyes és értelmetlen hazugságai és a Természet ideális egyszerűsége közt. Vannak aztán napok, amikor elszunnyad lelkében a vágy és a hit. Ezek a blazírt rezignáció, a tompa szenvedés napjai. Ilyenkor születnek többnyire az újságcikkei. Máskor azonban — az utóbbi időben, sajnos, mintha egyre ritkábban — erőt kap a vágy, és átgázol a blazírtságon, amely már előre kineveti a gyermekes sóvárgásokat. Ilyenkor a versek születnek — a versek, amelyeknek egy-egy fintorán azért érzik, hogy az önfeledt, hangos vágyba mégis beszivárgott a csúfondáros hitetlenség egy-egy keserű csöppje. Összetett, komplikált költészet ez... Ha Máraira gondolok, azt hiszem, senkinek nincs olyan szüksége blazírtságra, mint a költőnek. Az őrzi meg őt függetlennek, dogmátlannak. Az a léleknek a szüzességöve. Az taszítja el a költőtől a kis, hamis, egykoronás benyomásokat, hogy csak az ellenállhatatlanul erős, mély élményeknek adja oda magát. Forbáth Imre, Földes Sándor és Győry Dezső ír még szociális lírát. 70