Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Fábry Zoltán: Egy ember meg akar szólalni

tos. Munkakör, mely felszámolt, áru, mely többé nem fogy, hivatás, melynek ezután már csak titkai és emlékei lehetnek. Az író, aki volt, az özönvíz előtti vox humana, légüres térbe bukott, ahol meg kellett értenie, hogy nem e világról és nem e világra való. Idegen, tehertétel, csődtömeg, börtöntöltelék. Facér, de úr Tomiban, ember, kit irigyelni lehetne és irigyelni kéne: semmi dolga, eszik, iszik, sétál, pihen, olvas és hízik. Boldog ember: loholó, munkába vagy földekre siető emberek a kerítés lécein át fekvőszéket látnak, könyvvel a kezében ember terül el benne. Erdőben gallyal roskadásig megrakott asszonyok magányos férfival találkoznak, kinek semmi dolga, ott guggol a földön, és a hangyajáratok törvényeit figyeli. Réten, bokrok tövében fekszik: a futó felhőket kíséri. Fák, felhők, füvek és virágok, hangyák, tücskök és madárdal, mozgás, forma, szín és hang, kép és zene, természet emberek nélkül: ki ismerhet ennél nagyobb boldogságot?! Börtönablak rácsán is látott már madarat, cellájába kinti munkából hazajövet, az őr elől dugdosva, maga is hozott egy-egy fűszálat, virágot. Ismeri a fogoly sápadt gyönyörűségeit, így a száműzetés napfényes örömeit sem vetheti meg. Lám, a madárdal: eszmél, és füttyre csücsöríti a száját, felel. Felel a csacsogó trillának, a kötetlen hangnak, a szabad szárnyalásnak. Társai vannak: Assziszit játszik. Otthon az udvaron száj- és csőrfájdítón felelnek egymásnak ember és madarak. A szomszédok a fejüket csóválják: a boldog ember semmittevése már bosszantó! De az alvég asszonyait izgatja ez az elterpeszkedő lustaság, vaskos tréfákkal ingerkednek, és a végén megértő cinkosként nevetnek egymásra. A gyerekek is felismerik benne rokonukat. Az utcán köréje sereglenek, és táncra hívják. Fulladt szuszogással kering velük, míg el nem szédül. Este bort iszik. Nem tudja miből és miért, de kell. A vendéglős úgy gyönyörködik benne, mint a hízójában: neki iszik. Néha nekiül a munkának. Atavisztikus mozdulat: évtized, évszázad vagy csak egy-két év telt el azóta? Úgy mint régen: írógép, jobbra-balra papírlapok. A cédulákra még csak kerül néhány ceruzasor — álomfoszlány —, de a gép megmakacsolja magát, és különben is rossz, döcög, akadozik, nem vált sorokat és nem vált meg sorsokat... nem érdemes. És a madarak sem engedik. A filagóriában hatalmas kecskelábú asztal a szokott munkahelye, de fent a gerendák közt vörös farkú szürke madarak raktakTészket, akik fiókáikat etetve addig csipognak, pötyögnek, csattognak, röpködnek körülötte, míg át 51