Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Tudomány és művészet - Sipos Béla: SzinyeiMerse Pál

eljövetelének. Minderről azonban Münchenben mit sem tudtak. Courbet robusztus erejű verista piktúrája éppoly ismeretlen volt Münchenben, mint Rousseau széles pátoszú, zengő természetszemlélete, nem tudtak Manet Dejeuner sur ľ herbe-jéröl (a francia Majálisról), sem Corot ezüstszürkében imbolygó párás tájairól. Mi volt ennek a francia földön termett forradalmi megmozdulásnak igazi jelentősége, lényege és értelme? Az akadémizmusban kimúlt újkori művészetnek lélektani fő irányát a renaissance kultúra szabta meg. Ez az irány egyértelműen humanisztikus volt. Ennek a humanisztikus világszemléletnek vetülete a művészet síkján is az emberkultusz alakjában jelentkezett. Az újkori művészet egyetlen centrális tárgykomplexuma az ember volt, az ember a maga sokirányú és rétegződésű problematikájával: a szenvedő, küzdő, megváltást áhítozó ember, a szakrális világ, az Istenember mítosza, a harc, a női szépség, az ifjúság kultusza. A homo fogalma körül kijegecesedett hatalmas problémakör volt az egyetlen terület, amelyre a képzőművészet tárgyi kapacitása kiterjedt. A homo primátusával, sőt kizárólagosságával szemben a természet fogalomköre csak alsóbbrendű járulékos eleme, arabeszkje volt a művészetnek. Soha természeti elem e művészetben domináló szerephez nem juthatott. Ne higgyük, hogy Claude Lorrain vagy Poussin tájképei igazi természetszemlélet produktumai voltak. Ezek a romantikusan heroikus, konstruált tájak csak emberi indulatok jelképes hordozóinak tekinthetők, semmi esetre sem a természet közvetlen átélésének. És Watteau légiesen könnyed mitológiai tájai is csak a pasztorális idill bájos keretei, aminthogy a korai német iskola mestereinek képein is megérzik, hogy az aszkétikus keménységgel felépített táj nem korrelatív tényezője a figurális víziónak, hanem annak csak utólagos kiegészítése. És minél előbbre haladt az újkor művészete az elkerülhetetlen végső lehanyatlás felé, annál tudatosabban küszöbölte ki önmagából a természet formális és alkotó elemeit. A XIX. század művészi forradalmát legeisősorban a természet rehabilitálása jellemzi: a természet felé való tudatos, egyirányú, vehemens közeledés, a természet jogainak visszaszerzése, a természet egyeduralmának megteremtése, diktatórikusán elhatározó jelentőségének inaugurálása. Szinte ellenállhatatlan erővel menekül a művészet a homo marazmusba fagyott fogalomköréből, a meggyűlölt, dohos levegőjű műtermek áporodott levegőjéből az újrafelfedezett 363