Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Fábry Zoltán: Író és osztályharc

pőn mindenből kiütközik. Az entellektüel? Jól érzi magát: mindenen túlvan, hogy semmiben se kelljen benne lennie. Vagy: mindenben bent van, mindenütt ott van, hogy semmiben sem kelljen igazában benne lennie. Az entellektüel kibúvókat, kifogásokat keres és gyárt önigazolására, és ebben a bújósdiban aztán ki is merül minden ténykedése. A legjobb esetben (ha őszinte) ő lesz a kétségbeesett ember igaz típusa. A talajtalan, a reménytelen, a mindent megpróbált és mindentől megcsömörlött ember, aki már csak messiási csodákban hisz, és a változást kívülről, másoktól várja. Pedig inkább semmi, inkább elhallgatás, mint a rezignáció szépséges mérgét terjeszteni, mely az aktivitás forradalmi íluidumát fertőzi, és így végeredményben — negatív ellenforradalom. Akárcsak a részvétbacilus. Részvét, jóakarat, irtózás — állásfoglalás helyett. Az író, az entellektüel egyszerűen kiéli magát a részvétben, csak hogy ne kelljen kellemetlenkedni, kérdőre vonni, megállapítani, tényt, vádat leszögezni és változtatni. Részvét: egyforma a vágómarha, a tehetetlen kisborjú felé, és a részvéttel tehetetlenné, sajnálatossá szuggerált proletár felé. És ezzel a dolog el van intézve. Az entellektüelt végeredményben egy egész öngyártotta rafinált rendszer védi meg a valósággal való összeütközéstől. Ha pedig — korszerűséget mímelve — elfogadja a valóságot, akkor fölényesen tehetetlenkedik, és kiadja a jelszót: átmeneti korban élünk! Igen: átmeneti korban élünk, de ebből a tényből nem szabad kényelembástyát építeni, igazolást kovácsolni. A változtatás tényének a felismerése nem jelenthet moratóriumot, de ellenkezőleg, fokozott munkaparancsot: mindent megtenni, hogy ennek az átmeneti kornak bizonytalansága, minden mesterségesen és erőszakosan felállított korlátja megszűnjön és pusztuljon. Törésre vinni a dolgot: változtatni, harcolni az akadályokkal. De harckészségnek alig van nyoma entellektüeljeink és úgynevezett „baloldali" íróink között. Mintha minden bátorságenergia haszontalanul elpocsékolódott volna a galíciai, doberdói és flandriai vágóhídon és a békének csúfolt mindennapi közelharcban. Az ember, az író hihetetlenül elgyávult: menekül maga elől, kora elől, az állásfoglalás elől. Vissza hátra vagy messzire előre. Mint Ilja Ehrenburg. Kicsit előreszaladni érvénytelen vízummal, ott leülni egy jövőben majdan kiépítendő kilométer helyére és várni, fölényeskedni: itt a paradicsom, éljetek utol! Hogy másokat ténylegesen is odavezessen, hogy közéjük menve kipróbálja és megpróbálja: bíiják-e ezek az egyszerű 32