Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Tudomány és művészet - Forbáth Imre: A költészetről és magamról

FORBÁTH IMRE A költészetről és magamról Amikor Garcia Lorcát, a nagy spanyol népköltőt Granadában kivégezték, amikor József Attila, a zseniális magyar poéta Balatonszárszón a vonatkerekek alá feküdt, és Otakar Fischer, az érzékeny cseh lírikus szívét felőrölte az élet nyugtalansága, vajon miről nyilatkozzanak a véletlenül még életben maradt költők, ha nem éppen arról, hogy nehéz, szörnyen, elképzelhetetlenül nehéz ma lantot pengetni... Hiszen sose volt könnyű! Az igazi költő mindig mostohagyermeke volt a társadalomnak, s a költészet szabadsága többé-kevésbé mindig illuzórikus. Meglapulva nagyúri kegyek árnyékában, ódákkal és dicshimnuszokkal vásárolták meg a dalolás jogát. A polgári társadalomban felszabadultak ugyan e vazallusi kötöttségek alól, de ebben nem volt köszönet, elvesztették ezáltal az utolsó mecénást is, s csak egy új, még megszégyenítőbb kötöttségbe kerültek, a Pénz rideg uralma alá. A költészet is, mint minden más, áru lett a társadalmi rendben, adás-vétel, kótyavetye tárgya, a piacra hullott, hol a kereslet és kínálat törvénye szabta meg árfolyamát, a költő pedig deklasszálódott, a társadalom perifériáján, a bohémélet cifra nyomorúságában tengette életét. Csak kevesen, nagyon kevesen voltak képesek meghódítani az élet teljességét. A költészet történelme maga a legmegrázóbb költemény. Virágjukban elpusztult, éhen halt, derékban kettétört, az őrület tüskés bokraiban tévelygő dalnokok sorsáról mesél az irodalomtörténet. Novalis és Csokonai, Hölderlin és Kleist, Baudelaire vagy Dayka Gábor, Poe, Verlaine vagy Ady: a legszebb daloknak alkotóit elpusztította a dalolás. Blok, Jeszenyin és Majakovszkij, Trakl és Wolker, József Attila és Juhász Gyula és még hányan mások: egy mostoha világ göröngyein bukdácsolva, síkos járdáin még-megbotolva, sötét sikátoraim eltévedve, a magányosság és 300