Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Valóság és társadalom - Fábry Zoltán: Beteg Európa

harapásai, és a harc, az osztályharc ténye mint egyetlen valóság. Nem Európa és nem Ázsia, nem Afrika és nem Amerika. De két világ, két határ, két osztály, proletariátus és kapitalizmus. Minden, ami közbeesik — akár Európának, akár Afrikának hívják —, imagináció, álarc, geográfiai fogalomkönnyítés, ami szétmorzsolódik a vagy-vagy harcában, az osztályharc új határokat, új világot formáló tényében. És új hősök születnek, az osztályharc hősei, akik vannak annyira érdekesek, romantikusak és emberszolidaritást kikényszerítők, hogy mindenki felfigyel rájuk. Max Hölz ma már nem gyilkos, nem thüringiai „rablóvezér". A német felkelés vezérét a börtönből a világ lelkiismerete, tiltakozása szabadította ki. Nem lehet eldugni, elhallgattatni, befeketíteni. Hölz börtönlevelei a kollektív emberigazság egyszerű heroizmusát, egy ember világjelentőségét dokumentálják justizmord és cella ellenére. És ez a Max Hölz, akinek nevét már legendák övezik, akit a berlini munkásság spontán módon úgy fogadott, hogy a rex imperátor vagy a világhírű mozicsillag irigységében tüzet okádhatott volna, megíija élettörténetét, egy ember útját a klerikális legényegyleti fehér zászlótól a forradalmi vörös zászlóig. A legendát akarja eloszlatni, a nimbuszt: „Amit én átéltem és szenvedtem, azt ezren és ezren átélték és szenvedték. Ők némák. Én csak az ő nevükben beszélek." Kollektív életet ír le, korszerű, háború determinálta átélést és áttérést, mégis a hölzi legenda megmarad, mert Hölz a fáradt kor csodája: a százszázalékos akaratember, a kollektív akaratember, aki mindig azt teszi és meri, amit más ember meg sem próbálhat, mert ő a semmiből teremt elő mindent. Aki szereti a valóság romantikáját, az megtalálja Hölzben a szimpatikus fenegyereket, egy másfajta menekülés üldözöttjét, akinek mindig ugrania, mindig szaladnia kell, hogy másnap újra kezdje az építést a semmiből. Egy új nemzedék évek múltán nem indiánus történetekért fog lelkesedni, de Max Hölz imponáló hőstetteit, bátorságát, orra koppintását fogja olvasni és magába szívni: Hölz egészséges dacát és akaratát, kacagását. Hölz az új ember: a tömegenergia megmozgatója, aki vádbeszédében büszke öntudattal veti oda a bíráknak a proletárbecsület tényét: „Hogy a jövőbe vetett hitet a cellában nem vesztettem el, azt a proletárharcosokkal való együvé tartozás tudata eredményezte. Nem én egyedül állok harcban, de milliónyian, akik ugyanazt akarják, mint én. A kizsákmányoltak szolidaritása nem frázis. A ki szolidáris, az tettekkel bizonyítja, hogy osztályosaiért kiáll, és harcol értük a 187