Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Szalatnai Rezső: Szlovenszkói magyar líra

Lehet, hogy az említett írók a mi szűkös viszonyaink között nem fejlődtek volna ki arra a rangra, melyre Pesten tettek szert, de ha itt maradtak volna, határozottabb, szervesebb iramot adtak volna költészetünk és prózánk kifejlesztésének. A szlovenszkói írónak az ismétlés és a semmi közt kell gyakran választania. S így történik, hogy irodalmi évszakonként megismétlődik nálunk program és forma egyaránt. Küzdünk a hálók, hurkok és horgonyok ellen, s nézzék a költői vallomásokat, nem másért, csak a közösségért, a maradandóbb formáért, a megtisztító gondolatért, ami mindnyájuknak kell, mert megtart a sötét napok káoszában. Lesz-e megújhodás, s teljesebbé válik-e a magyar szellem élete ezen a tájon? Vannak jelek, amelyek azt mondják, hogy igen. Szegényebbek lettünk a hitben, de gazdagabbak a tapasztalásban. S ez irodalmi életünk irányítására is hatással lesz. Szlovenszkót szeretni és a szlovenszkóiságot vállalni nem jelent merő műkedvelést vagy kiforratlanságot és kényelmet, hanem a nagyra-elkötelezés sarkantyúját, a szüntelen ösztökélést. Líránk egyik érdekessége, hogy jórészt csak nekünk szól, a kisebbségi érzés allegorikus szózataként, s nagyobb irodalmi szerepre kevésbé tart igényt. Ez kitűnik a fordításokból is. Épp azok a versek tartoznak ebbe a kategóriába, amelyek sajátos történeti helyzetünk, elzárkózó világunk kifejezői. Ezek a versek nagy hatással voltak a kisebbségi magyarra, visszhangjuk volt az egész magyar nyelvterületen, de ha csak mint lírai alkotást nézzük vagy fordításban olvassuk őket, rengeteget veszítenek lendületükből, s a sajátos gondolat, mi számunkra kovászként hat, itt már majdnem közhellyé laposodik. Kezdetben líránkban is nagyobb volt a fegyelmezettség, a mesterség műhelyfegyelmezettsége, ahogy ez meglátszik Merényi Gyula és Ölvedi László versein, holott e két fiatal lírikus nem is fejezi ki líránkat igazán, mert a legelső, a legkoraibb korszak képviselői voltak s másodrangú értékek csupán. Ugyanez a megállapítás áll azonban legismertebb költőnkre, Mécs Lászlóra nézve, aki első köteteiben a költői gyakorlat fegyelmezésével, a lírai gondolatközlés igaz hitelével lépett fel, míg ma sajátos áradó mértéktelenség, hitel nélküli nyelvi ömlés jellemzi termékeny, sőt túl termékeny produkciójának legnagyobb részét. Innen van, hogy újabb versei csak hallgatva jók, olvasva gyakran megrökönyítik az embert. Nem véletlen, hogy a közönség ízlése szerint költői jelenségnek a legnagyobb jelenség épp Mécs 128