Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Egri Viktor: Anna

folyócska völgyében élek. Egy nap kolduló utamon újság is akad a kezembe, de nem merem megkérdezni, aznapi-e vagy régebbi keletű. Nem sokra megyek vele, ha egy-egy szó világos is, az egész mondat kuszán összekavarodik. Kár, hogy nincs mellettem Hübsch úr, a németül tudó aranyműves; lefordítaná, megmagyarázná, hol áll a front, milyen a hadihelyzet... Szegény Hübsch úr, vajon él-e még vagy ott fagyott meg a vagonban? Megmaradt-e Jarolim, a cseh kovács, akivel hónapokig együtt kínlódtam a lakatosműhelyben? És a többiek, a sánta és göthös Mészáros, vagy a kis Tupík, akivel együtt estem fogságba és csodák csodájára a tábor kiürítéséig együtt is maradtam? Egyre égetőbben sanyargat a kívánság, hogy újra lássam őket mind, sorstársaimat, akikkel ez a véres és értelmetlen háborús vihar összesodort. Fiatal koromban — ó, milyen irgalmatlanul régen volt! — egyszer azt hallottam valahol, hogy a tűrés és szenvedés szüli a nemeset és szépet a világon. Nem papi ember mondta, de valahogy paposan hangzott. Hamis hit ez, olyasvalaki állíthatta csak, aki nem szenvedett és tűrt annyit, mint mi. Ugyan mi jó fakadhat fájdalomból és tűrésből? Egyetlen láncot nem old le, egyetlen bilincset nem tör ketté, egyetlen sebet nem gyógyít be! A mi dolgunk küzdeni a szenvedés, a megalázottság, a nyomor ellen — mindhalálig ! * Riadót fújtak a faluban, ahol kenyérért jártam aznap. Milyen nevetséges az emberek félelme a repülőktől és bombáktól! Pincékbe, a dombok oldalába vájt gödrökbe, fedezékekbe bújnak és rám kiáltanak, hogy fussak velük. Én meg bandukolok tovább a széles országúton, amely most csupáncsak az enyém, és kinevetem a rettegőket. 73