Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Egri Viktor: Anna

0 egy sorozat golyót ereszthet beléje, megbénítja akaratát. — Hová, merre akar futni?... Reggel megtalálják, viszik vissza ... felakasztják ... vagy a kutyákat engedik magára! — suttogja eszelősen, és felparázsló, rémült tekintetében szinte látom a rárohanó vérebeket, ahogy marcangolni kezdik. A távolból vonatfütty hallatszik. Személyvonat futhatott be az állomásra, és most az is vesztegel, nem megy tovább. Az alvók közül mást nem merek felébreszteni. Az idő is sürget... Megyek egyedül!... A drótsövény alsó huzala szerencsére nem olyan feszes, hogy rá ne tudjam tolni a felsőre. Éppen a félelmetes tüskék segítenek, azok segítségével gabalyítom össze a drótokat annyira, hogy elég nagy rés támad. Kezem fejét csontig vérzik fel a tüskék, ez azonban most nem számít. Kezdem átpréselni magam a nyíláson... Ha most felébred az őr és rám emeli fegyverét, odakiáltom: „Nem akarok a kocsiba piszkítani!" A kivégzés perce sem lehet rettenetesebb, szívszorongatóbb. Aztán halálos nyugalom fog el, a rettegés, az örök félelem egy csapásra leszakad rólam... Ha most lelőnek, legalább embermódra halok meg, nem oly nyomorultan, mint egy tehetetlen féreg. Lábam a sínpár melletti hóbuckát éri, és összecsuklom ... Jó ez így, ha a szomszéd vagon őre meglát, kuporgásomat arra magyarázhatja, hogy a dolgomat végzem. Semmi nesz, semerre patrul, mert a végtelen csöndben hallanom kellene csizmájuk csikorgását. Tegnap még átkoztam sorsom, hogy jó bakancsomat át kellett adnom egy sebhelyes arcú idegennek, akit a gyalogszerrel induló foglyok közé löktek. Rongyokba bugyolált lábam nem csap zajt a havon, ahogy nekivágok az ismeretlennek. Egy perc múlva kőkerítés zárja el utamat. Nem kockáztathatom, hogy átvágjak a vágány túlsó felére vagy az állomás felé fussak. Surranok 64