Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Dávid Teréz: Az utolsó karácsony

a bíró —, ha beszélni akar a fiúval. Én is tudom, mit jelent, mikor az ember halott gyermekét keresi... Eltorzult arcok ... merev végtagok ... egy ismerős sál... egy fél kesztyű, ami az övé is lehetett... Elhallgatott a bíró, az októberi viharban elsodort s a hullaházban viszontlátott gyermekére gondolt. Azután elővezettette Ammer Tibort. A fiú megjelent. Sápadtabban, mint először, s a szeme mintha veresebb lett volna. Kalmár kalácsot tett elébe meg aprósüteményt. Juliska küldte. A fiú a bíróra pillantott. A bíró intett, az őrök elhagyták a szobát. — Egyél, Tibor! — kínálta Kalmár, és a papirosra kirakott elemózsiát közelebb tolta a fiúhoz. A gyerek félénken vett egyet a süteményből. — Ülj le, Ammer! — mondta a bíró. A gyerek lassan egy székre ereszkedett. — És most beszélj, Ammer!... Apádról... édesanyádról ... Tibor a földre nézett és a süteményt morzsolgatta. — Nem ismerted őket? A fiú tagadólag intett. — Mi volt apád? Vállat vont. — Ide hallgass, öcsém! — szólt ekkor a bíró. — Ez az elvtárs... Kalmár elvtárs... a fiát keresi. Még negyvennégyben, negyvenötben vesztette el. Valamilyen oknál fogva utánad érdeklődik. Beszélj tehát értelmesen. A fiú Kalmárra nézett, mintha mérlegelné, érdemes-e az értelmes beszéd, azután, úgy látszik, döntött: — Apám katona volt. Anyám elment, azt mondták vízért... De én arra nem emlékszem, csak azt tudom, amit mondtak... Nem jött vissza. Állítólag lövést kapott. De azt is csak mondták. — És te? Te magad egyáltalán semmire sem emlékszel ? Valami csekélységre ... valami elmúlhatatlanra... Minden emberben élnek pillanatok gyermek37