Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)
Szabó Béla: Libatömés
Az öregek soha nem szorultak gyermekeikre. A felszabadulás után is megéltek a nyugdíjból, és abból, amit kezük munkájával továbbra is termeltek. Már az asszony is a hetven felé közeledett, de saját erejükre támaszkodtak. Öregségük olyan volt, hogy nem szorult gyámolításra. Mindketten megtartották azt a szokást, hogy most is vendéglátók tudtak lenni, és a vendéglátás pazar módjaihoz szigorúan ragaszkodtak. Akkor se jöttek zavarba, ha Imre gyermekein kívül egy-egy barátját is magával hozta. A zavar akkor állott be Virágéknál, amikor az aszszony szemét szürke hályog vonta be, és meg kellett operálni. Ekkor lépett közbe első ízben Imre. Bratislavába vitte az anyját és közbenjárt, hogy a legjobb szemész végezze a műtétet. Az öreg Virág egyedül maradt otthon, és ekkor történt, hogy hirtelen megöregedett. Nemcsak a kis konyha, szoba, ahol évtizedeket töltött asszonyával, lett számára idegen terület, hanem kis műhelyében a szerszámok és a műszerek is idegen tárgyakká váltak a szemében. A harapófogót és a kalapácsot képtelen volt már úgy a kezében tartani, mint eddig, kezelésükbe valahogy hiba csúszott be. Gyakorlott mozdulatai mintha hirtelen megrozsdásodtak volna, képtelen volt a legegyszerűbb javítást is elvégezni egy-egy alkatrészen. Furcsa és nagyon különös helyzet állott be. Az ismert dolgok és a meghitt tárgyak valami mélységes űrt, hiányérzetet árasztottak magukból. Ha a konyhában egy széket mozdított el, felesége meghitt, tipegő lépéseit vélte hallani és amikor megpillantotta az edények között a kopott szemüvegtokot, mellette pedig az elszürkült drótkeretes szemüveget, az öreg annyira meghatódott, hogy egyszerűen sírva fakadt. Ügyszólván lezuhant a hokedlira, csontos kezébe rejtette elgyötört arcát, és úgy sírt, mint egy gyermek. Súlyos könnyek gurultak le csontos, göbös ujjai közül, és úgy tetszett, mintha ezek a reszkető, megbízható ujjak külön-külön hangot kaptak és sírtak volna. 242