Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Nagy Irén: Kádervallomás

délelőtt a szivarozást, de csak nem tudok leszokni róla. Az úton elgondolkodom mindenféléről, legszívesebben a régen történt dolgokkal foglalkozom. Érdekes, a régi dolgokra jobban vissza is emlékszem, mint azokra, amelyek egy-két hónapja történtek. Otthon ebéd előtt még elolvasom az újságot, aztán pont tizenkettőkor, déli harangszóra, asztalhoz ülünk. Az asztaltól nem szabad senkinek elkésni, csak az hiányozhatik, aki éppen iskolában van. A feleségem behozza az ételt és mindennap engem kínál elsőnek, de én mindennap intek, hogy adjon előbb az unokáknak. Az ilyen gyerekféle mindig éhes. . Ebéd után szunyókálok egy kicsit a díványon, olyankor nem jöhet be senki a szobába, még az ablak alatt sem mernek hancúrozni a gyerekek. Négy óra tájban felébredek, akkor már türelmetlenül várnak az unokák, mert mindennap fel kell mondaniok a leckét, csak azután mehetnek játszani. Nem tudják, miért vagyok olyan szigorú hozzájuk, ami a tanulást illeti. Nem tudják, hogy nekem minden reggel, iskolába menet előtt, negyven pár cipőt kellett kitisztítanom, délután is, csak akkor láthattam a tanuláshoz, ha ledolgoztam előbb a koszt és kvártély árát. Ha nagyobbak lesznek, majd elmondom nekik, hogy szolgadiák voltam a ferences barátok internátusában, elmondom nekik, a munka nem szégyen, talán még büszkék is lesznek a nagyapjukra. Hatvanéves elmúltam már, de a latint még mindig jobban tudom, mint ezek a mai diákok. Az unokáimat nem érdekli különösebben a tanulás, tanulnak, mert muszáj, de áldozatot nem hoznának azért, hogy tanulhassanak. Erre egyiket sem tartom képesnek. Csak a könyveket bújják. Mindenféle útleírásokat a tengerről, meg távoli egzotikus szigetekről. Egyszer megvettem nekik a Körösi Csorna utazásáról szóló könyvet, de egyiknek sem tetszett. Szóval így állunk, — gondoltam — jó lesz ezekre a gyerekekre nagyon vigyázni. A másik nagyapjuk vére folyik bennük, aki tengerész 221