Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Nagy Irén: Kádervallomás

Két perc elég, ha a számba teszem a hőmérőt, de otthon ezt sohasem fogom csinálni, vagy ha igen, • olyankor, amikor senki se látja. Nem valami gusztusos dolog, mi itt már megszoktuk, de nem kell, hogy Karcsi vagy a gyerekek meglássák. Tavaly, amikor a két nyári hónapra hazamentem ... érdekes ... minden évben csak június végén engedtek haza... Letelt a két perc ... harminchét kilenc ... ez biztosan az izgalomtól van nem lehet mástól... ilyenkor nem szabad, hogy hőemelkedésem legyen ... — Nem, nincs semmi — mondom hangosan, mert az egész szoba várakozóan néz rám. — Nincs hőemelkedésem — ismétlem, és csak azt szeretném tudni, hogyan rázom most le ezt a hőmérőt, hogy észre ne vegyék. Különben, mit törődöm velük! Fontos, hogy mehetek haza ! Furcsák az orvosok. A tavalyi tüdővérzésem nem volt ilyen nagy, mint amit most egy hónapja kaptam, és akkor majdnem elmaradt a nyári hazautazásom. Most meg azt kérdezték tőlem, ahogy egy kicsit magamhoz tértem, hogy nem lenne-e kedvem hazamenni? Ha van valaki, aki ápolna, otthon hamarább meggyógyulnék. A sógornőm ellátja a házat meg a gyerekeket, velem meg nem lesz sok baja. Én majd csak fekszem a nyugágyban, igazán nagyon jó beteg leszek, nem leszek terhére senkinek. Olvasok majd egész nap, meghallgatom, hogy mit mesél Karcsi, ha hazajön az állomásról, meg a gyerekek, ha megjönnek az iskolából. Én nem tudok nekik semmit mesélni. Mi történik itt? Semmi, csak fekszünk és fekszünk, meg röntgenre visznek bennünket, és unjuk egymást, mert töviről hegyire megismertük már egymás betegségét és rigolyáit. Ha otthon leszek, nem akarom azt a szót hallani, hogy „tüdő". Azért meg kell kérdeznem a sógornőmet, ez idén is 217