Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lehoczky Teréz: Ásó-kapa

hellyel kínálja a nem törvényes rokonságot. Széttelepszenek a sezlonon, székeken, Ilona meg rétest ránt elő, hallgat, piros, mint a pipacs. Isten tudja, a rétes vagy a helyfoglalás tette-e, Jozefin se kezd bele előre kigondolt, jól fűszerezett mondókájába, átkozódásaiba. Meglepődve hallja önmagát, amint ilyeneket beszél: — Itt, ni, kilóg a könyökük, ülepük, sorra-rendre kinőnek mindenből. Kiáll a bordájuk, hogy szinte szúr... Nem ember a Vili, nincs annak szíve ... Nem kívánom, de majd meglátja. Jegesné is tanácstalan. Mit tehet ő? Legfeljebb ha foltot rakhat, ügyes toldást a ruhácskákra, néhanapján esetleg meguzsonnáztathatja egyik-másik gyerkőcöt, de csak nem csinálhat menházat a lakásból, fejőstehenet magából! Mindennek tetejébe, legrosszabbkor, még a szülők is megbetegedtek. Pénz kellene erős húslevesekre, amitől lábra kél a halott is, de az nincs, csak kása járja, meg fűtea. Nem csoda, ha vacog bennük a lélek, és bújnak örökösen a dunyha alá. Már a gyerekek gondozására se vállalkozhatnak, míg Jozefin munkában van. A nagyobbacska lány végzi a háziteendőt, söpör, takarít, vödröt cipel hétrét görnyedve, mossa, tisztogatja a kicsinyeket. Iskolába úgy jár, hogy sehogy. Sorba áll már hajnalon kenyérért, tejért; szénért verekszik a rakodópályaudvaron; a felnőttek elnyomják, hátraszorítják, de ő foggal, sírással, kiáltozással visszaverekszi magát az árba, hogy hazavihesse a zsák szenet, a köteg puhafát. Jozefin takarítónő egy irodában. Lámpagyújtáskor, gyalog rója az utat a belvárosba, sikál, padlót fényez, köpsajkákat mos, árnyékszéket sósavaz. Hanem a banktakarítás nem elég ennyi szájra, hiszen most már az öregeket is el kell tartania. Dehogy hánytorgatja ő fel, csak az bántja, hogy nem tud annyit adni, amennyit szeretne, amennyi a tisztességes, boldog öregséghez kellene. Koronként bagó a papának, új klotkötő a mamának. Ezért hát délelőttre is munkába áll. Szőnyeget 150