Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Ásgúthy Erzsébet: Mama

— Mi lelt? Mi van az öreg asszonysággal? — mordult rá Kropacsekné, míg Kropacsek elálló lélegzettel meredt a gyerekre. — Benn fekszik a padlón, oszt nem mozdul... el van nyúlva a földön ... talán ... talán meg is halt... — zihálta egy szuszra. — Mit beszélsz? Megkergültél? Hiszen csukva van az ajtó, honnan tudod, hogy a földön fekszik? — Felmásztam a lichthofablakra, onnan néztem be. Onnan jól látszik, tessék csak jönni! — Na, megint valami újabb fakszni! — dühöngött Kropacsekné. — De persze nincs, aki ilyenkor rendet teremtene! — mérte végig lesújtó pillantással a férjét, miközben a szobából kirobogott. Kropacsek úr csak ült, kábultan, mint akit ártatlanul fejbe vertek. Aztán hirtelen felállt és reszkető térddel, botladozva végigsietett a sötét folyosón, amelynek végén, egy kis udvari szobában lakott az édesanyja. Az ajtó előtt akkorára már többen összegyűltek a ház lakói közül. Rövidesen megjelent a házmester is, s hogy az ajtót hiába feszegették, leszaladt a tolvaj kulcsért, és a visszafojtott lélegzettel bámuló kíváncsiskodókat félretolva, gyakorlott kézzel kinyitotta a zárat. Mikor az ajtó kitárult, Kropacsek első pillanatban visszahőkölt, csak aztán, a felesége után mert belépni a szobába. A padlón csakugyan ott feküdt az anyja. Arccal a földre borulva, csendesen, nyugodtan, mintha csak aludna. Első percben szinte elcsodálkozott rajta, hogy ilyen kényelmetlen fekhelyet választott magának. Csak amikor hiába emelgették, s a karja és feje koppanva visszaesett a földre, csak akkor tört ki belőle a hang tétován és gyámoltalanul: — Mama ...! Kropacsekné feddőleg fordult hátra. De aztán, hogy a sopánkodó szomszédokra esett a tekintete, hirtelen 14