Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lehoczky Teréz: Ásó-kapa

— Bánom is én. Csak szökdössetek sorba! Megdögölni hagytok! Legalább krumplit hozzál be, felölem aztán mehetsz. Vilibald cifraságot kanyarít félhangosan, bevágja az ajtót. Előkapargatta a nedves szalmából a fagyos, sáros krumplikat, bemaszatolta velük ingujját, nadrágszárát. Odavágta hát az egész garabolyt, és dühösen istenfájázva, nagy dérrel-dúrral visszament a bódéba. Jozefin körül zsibolygott a sok gyerek, neki magának csupa kóc a haja. Már éjszakák óta ölte magát a virrasztással. A férfi érzi, hogy gonoszságot művel. De belül valami ingerli, hogy támadjon, üssön. Hogy valamin, a családon, az asszonyon már túl legyen. — Egész nap a fenekeden ülsz. Én, én kenyeret keresek, és még engem akarsz kihasználni. Eredj magad a krumpliért, nekem nem kell az ilyen koldusétel! Most történt legelőször, hogy Jozefin is kifakadt. — Ö! Te félcigány, te kontár! Keress többet, aztán zabálhatsz felőlem akár majompecsenyét! És áradt, szakadt belőle a felgyülemlett düh tovább; Vakkantott, harapott minden szava. És Vilibald se maradt adósa. Vagy tizedszer kötögette a nyakkendőjét a falitükörben, földhöz vágott egypár kanalat, üvegcsét az asztalról, belerúgott a vizesvödörbe, ágyalatti éjjelibe. — Még hogy cigány!... Te nyives! Te paraszt! Rám akasztottad magad, most meg már nem jó a kontár. Na szép! — Az anyádnak mondd, hogy nyives! — Befogod a szádat?! Az anyám még a piszkos cipő-^ jét se törölné beléd, te ... te ringyó! Szállodaringyó! Aztán csendesek maradtak. Vilibald lehűlt. Átfut rajta, hogy már van „ok"... Ha van ok, van menekvés! ... Jozefin tesz-vesz, rakosgat, fojtottan sír. Kint vagdossa a szél az esőt, befúj a réseken, oltódik tőle a lámpaláng. Egy szomszéd igen nagyokat szopogat144