Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lehoczky Teréz: Ásó-kapa

kedett hozzájuk esküvői nyalánksággal, karácsonytájt egy kis disznótorral, de itt még a levegő is pénzbe kerül, feneketlen kút a krejzleros, a fakereskedő, a tejesbolt. A külvárosban laknak, magaeszkábálta fabódéban, itt senkinek sincs különb. Itt mindenki munkanélküli és csak azt eszik, amit segélyből, jótékonyságból vagy öt ujjon szerez, Krocháék valóságos arisztokraták a telepen, mert a lányuk dolgozik, hazahordja a fizetést. Könnyen dicsekedhetnek hát egypár tyúkocskával, malaccal. Különben a bódéjuk szakasztott olyan, mint a többié: homokon épült, az alapja terméskő, utcaburkoló kő, kiselejtezett féltéglák, amit vályogba, habarcshoz csaptak; a deszkafalas tákolmány tetejét kátránypapír borítja, a szél időnként belekapaszkodik és cafatokra szaggatja; minden alkatrész, legyen az szög, sarokvas, kampók vagy bármi más, a városi szemétdombról, az ócskavashalmazból került ide. Hát lehet el nem vágyni innen, rendes egyszobakonyhába, vízvezetékes, padlós lakásba? Rendszeres jövedelmet, munkabért húzni, és abbahagyni a segélyosztásnál való sorbaállást ebédjegyekért, zupákért, zsák krumplikért! Amerre a szem ellát, mindenütt csak fortelem, nyomor, nyüzsgő, kócos, meztelen-hátsójú, taknyos, ótvaros gyerekek. A rokkant lábú, apró rozsdasparherd hétszámra hideg, a csöpp gyerekhad száraz karéj kenyereket majszol. Nincs mivel fűteni, nincs rántásra való zsír, se liszt. A boltos már nem ad hitelbe, se sírásra, se ígérgetésre, és skarnicliban gyerekküldöttség viszi a tíz deka kristálycukrot. Az ágyak üresek, még szalmazsák sincs, se lepedő, csak rongyok, elnyúzott télikabátok, szmokingok, könyörbe adottak, amilyeneket úribb helyen a kutya kap meg ölbeli matracul. Jozefin álma, a non plusz ultra, férjhez menni egy valamirevaló, becsületes, kereső emberhez. Mint például ehhez a hegedűshöz. Kis termetű, vézna ember, az igaz. De a ruhája rendes. Vasalt, nyakkendős, jól 139